Fotó: Németh Dániel
Magyar Narancs: Az Isztambult 2010 nyarán forgattátok. Egy évig állt dobozban?
Török Ferenc: Több mint egy éve pihen dobozban. Négy éve készült el a forgatókönyv első verziója. Beválogatták a szarajevói CineLinkre, ami egy profi forgatókönyv-fejlesztő workshop. Találtunk világforgalmazót, a holland Fortissimót. Lett török koproducer, aki el tudta adni a sztorit, mert 2010-ben Isztambul volt Európa kulturális fővárosa, emiatt kerestek nemzetközi projekteket. Végül beszállt a holland és az ír filmalap is. Összeállt a konstrukció, már csak a magyar pénz hiányzott. 2009 őszén 90 millió forintot ítélt meg a Magyar Mozgókép Közalapítvány és 30 milliót az NKA. Csakhogy 2010 elején robbant az egész, új elnök jött, majd kormányváltás, a pénz csak nem akart megérkezni. Volt annyi külföldi pénzünk, főleg török, hogy úgy döntöttünk, nem várunk, elmegyünk Törökországba, és leforgatjuk a film második felét. Nem használunk semmilyen kameramozgató eszközt, statívról veszünk fel mindent, mert nem tudtuk, hogy ha visszajövünk, lesz-e pénz kameramozgatókra. Minimál világítás, 16-os technika. Lehet mondani, hogy ez megalkuvás, de miután egyszerű a történet, realista az elbeszélésmód, úgy gondoltuk, belefér, sőt, sokszor a szükség hozza a jó megoldásokat. Teljes pénzügyi bizonytalanságban forgott a film. Hazajöttünk Magyarországra, a 90 millió forintból 30-at kaptunk meg banki kölcsön formájában, 60 milliót azóta sem. Szerencsénkre az NKA szerződés szerint teljesített. A labormunka nincs kifizetve, a rendezői gázsim azóta úszik, kedvesen el vagyunk felejtve.
MN: Nagyon megviselt ez a pénzügyi hercehurca?
TF: Megviselt mindenkit. Kántor László producert nyilván jobban, mint engem, nála napi pénzügyi problémák jelentkeztek, a lakása került veszélybe. Teljes káoszban kellett tárgyalni bankkal, minisztériummal, államtitkárral, kormánybiztossal. Nyilván az új filmpolitikának ez a mozi nem édesgyermeke, ez egy örökölt mostohagyerek. Eleinte azt gondoltuk, nagyon kínos lenne egy európai koprodukciót nem konszolidálni. A kérdés, hogy kegyet gyakorolnak-e, vagy nem.
MN: És neked mennyire tud édesgyermeked maradni? Nem utálod-e meg az egészet attól, hogy ennyire sok gyötrődést okoz?
TF: Volt olyan pillanat, amikor azt mondtam a producernek, lehet, hogy hülyeség volt kockáztatni, hagyni kellett volna veszni a külföldi pénzeket. Ám minél problémásabb a gyerek, annál közelebb érzed magadhoz, mert látod, már csak te szereted, annyira kívül került a struktúrán, szinte reménytelen eset. Mintha kirúgták volna az iskolából, utána átvette volna egy nyugdíjas magántanár, majd ő is kidobta volna, jöhet a gyivi.
MN: Az új struktúra kialakulása körüli bonyodalmak mennyire jelentenek törést a pályádon?
TF: Ez nemcsak nekem törés, az az egész szakma számára. Feltorlódnak a félbemaradt filmek és a frusztrált rendezők. Az első filmesek nem tudnak rákapcsolódni a szakmára, akiknek pedig futó projektjük van, egy-két éves csúszásban vannak magukhoz képest. Ami engem illet, a 2011-es év kőkemény parkolópálya volt, alkotói semmittevés, nem tudtam fejleszteni új projekteket. Abszolút új életstratégia kellett, sok tanítás, kis dokufilmes projektek. Játékfilmesként egy időre biztosan félreteszem magam. Megpróbálok visszakapaszkodni a reklámba, hogy a piacról finanszírozzam a családomat, lakáshitelt, satöbbit. Ha ez a pocsolya marad, lelépünk külföldre. A mostani filmpolitika amúgy nem teljesen reménytelen, maradok örök optimista. Pár hónapja írtam a Narancsnak egy cikket, más rendezők is nyilatkoztak tv-ben, rádióban, mi a rossz a filmalapban: autoriter, a szakmát nem vonja be a döntésekbe, akarják az utolsó vágás jogát. Néhány hete megváltoztatták a támogatási szabályzatot, az utolsó vágás jogáról szóló cikkelyt módosították. Talán észbe kapnak, és megértik: a szakma nélkül nem lehet új struktúrát építeni. Rá kell jönniük, hogy eddig fordítva ültek a lovon. Magyarországon hatvan éve rendezőközpontú filmgyártás zajlik. Ezt producerközpontúvá varázsolni hiú ábránd. Olyan, mintha a festőt leváltaná a galériás. Másfelől igaza van Vajnának, mikor azt mondja, hogy ez a filmforgalmazási rendszer, ez a nézőszám s ezek a tendenciák rosszak és megfordítandók. Nyilván változtatni kell. Igaz, arról nem beszél senki, hogy a multiplexhálózat, melynek egyik atyja épp Vajna, zúzta szét totálisan a városi mozikat, az arthálózatot és a filmklubokat.
MN: Eddig generációs filmeket csináltál veled egykorúakról: bulizó, érettségiző srácokról, lézengő vidéki pincérekről, gazdag brókerekről, tehát ezek férfias játékok voltak. És most bejön a képbe egy középkorú nő válságba került házassága. Mi történt?
TF: Meguntam saját magam, úgy gondoltam, máshogy kéne fogalmaznom, új szempontok szerint. Valahol ez is önéletrajzi film, csak épp nem én vagyok benne a főszereplő. Dolgoztam Eszenyi Enikővel a Csodálatos vadállatokban. Garaczi-drámát forgattunk a tv-nek. Hasonló korú nő volt a főszereplő, mint most az Isztambulban. Élveztem, hogy velem egykorú fia van a főszereplőnek, és én a fiú szempontrendszerét képviselem a főhőssel szemben. Sokkal nagyobb feladat volt, mint bármi azelőtt. Eddig gyakorlatilag a haverjaimmal forgattam, Nagy Ervinnel, Bodó Viktorral, Nagy Zsolttal, Karalyos Gáborral, Csányi Sanyival, Szabó Simonnal. Aztán ott álltam Eszenyivel szemben, egy bolond nőt játszott, s épp a forgatás alatt vesztette el az édesapját. Ráébredtem, hogy más dimenziók is léteznek a színészmesterségben. Találni kell új íveket, új utakat, új fordulatokat. Erre koncentráltunk az Isztambul forgatása során is. Újat keresni, ugyanakkor nagyon egyszerűt.
MN: Hogy került a filmbe Johanna ter Steege? (Szabó István 1992-es Édes Emma, drága Böbe című filmjének holland főszereplője.)
TF: Kántoron keresztül ismertem meg, találkoztam vele Berlinben, Rotterdamban. Amikor szóba került, ki legyen a főszereplő, elküldtük a forgatókönyvet Johannának, azt írta, hogy tetszik neki. Másfél éves munkakapcsolat előzte meg a filmet. Minden egyes mozdulatra rákérdezett, végig kellett mennünk betűről betűre a könyvön, azonosulni az ő szempontjaival, megérteni a kételyeit, megoldásokat találni, nagyon hosszú menet volt.
MN: És a török szereplőd?
TF: Szarajevóban láttam Ceylan Három majom című filmjét, Yavuz volt a főszereplő. Rohantam a producerekhez, hogy megtaláltam a török színészt, aki igazából folkzenész. Mikor meghallotta a török producer, hogy Yavuz Bingölt akarjuk, azt mondta, rögtön írjuk alá az előszerződést, mert Yavuz neki személyes hőse, és megígérte, hogy megszerzi. Bingöl politikai okokból börtönben ült a 80-as években, édesanyja volt az első török feminista, kultfigura Törökországban.
MN: Nagyon kevés a filmben a párbeszéd, és nagyon sok a csend.
TF: Az első filmemben, a Moszkva térben rengeteg dialóg volt, párbeszédközpontú film, sok verbális poénnal. A második filmemben, a Szezonban sokkal kevesebb, az Overnightban aztán még kevesebb, ebben szinte alig maradt. Az utolsó két hónap azzal telt a forgatókönyv írásakor, hogy sorra húztam ki a már megírt dialógusokat. A verbalitás sokszor színpadias, leginkább a vígjátékok eszköze. Szeretném mindezt redukálni a képi kifejezésre, az egyszerű, szöveg nélküli gesztusokra építeni a dramaturgiát.
MN: A filmszemlén már bemutatták, és a Berlinalén is lesz a Magyarország 2011 című szkeccsfilmetek, amit 11 rendező készített. Ennek mi a története?
TF: Tavaly nyáron felhívott Tarr Béla, hogy csináljunk ingyenmozit. Van-e kedvem megmutatni öt percben, mi a fontos számomra Magyarországon 2011-ben? Akkoriban nevezték át a Moszkva teret Széll Kálmán térre, gondoltam, ennek kapcsán forgatok egy önironikus, ugyanakkor dokumentarista kisfilmet. Erős társadalomrajz ez a 11 rövidfilm. Mindenki próbálta a kritikus arcát mutatni. Nyilván meg fogjuk kapni, hogy elárultuk a hazát, rossz képet festünk az országról. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül mondhatom, mindannyian hazaszeretetből csináltuk ezeket a filmeket. Állítólag történelmi időket élünk, ahogy a filmemben megidézett miniszterelnökünk fogalmaz: "Magyarország háborúban áll." Most valóban van felelőssége az értelmiségnek, a filmes társadalomnak, hogy pontosan artikulálja véleményét. Mert nemcsak szórakoztatni fontos, olykor keményen be kell kérdezni.
Papp Gábor Zsigmond
IsztambulHa valaha is kétséges volt, hogy Johanna ter Steege képes-e elvegyülni a Fény utcai piac sűrűjében, akkor e kétségeket Török Ferenc gyorsan eloszlatja. Johanna ter Steege egy közülünk. A Fény utcai nagy átlagnál kicsit talán tétovábban áll a hentes előtt, de lerí róla, hogy magyar anya, és nem holmi külföldi celebritás, aki method actingel az ungarische valóságban. Az is kiderül hamar, hogy mi kell hozzá, hogy e magyar anya meztélláb és neglizsében villamosozzon át Budapesten kezében ollót szorongatva, majd rövid pszichiátriai tartózkodás után Isztambul felé stoppoljon. Lukáts Andor kell hozzá, az önfelmentő férj mintapéldánya, aki egy "szerelmes vagyok" és egy enyhe vállrándítás kíséretében távozik fiatal kedvese irányába. Johanna ter Steege, a magyar anya, két felnőtt gyermek édesanyja meg csak áll szótlanul, válla fölött, mint az elmúlt negyven év szimbóluma, a Világirodalmi lexikon fakó narancssárga kötetei sorakoznak némán - aki odatette őket, látott már magyar értelmiséginappalit, és van, amikor ez sem kevés. A termékelhelyezés és a színésznő-elhelyezés rendben: Johanna és a Világirodalmi - ez igen, ez egy szép állókép, itt kéne, a csúcson, megállni, bekeretezni a képet, és hazavinni. Minek bajlódni a mozgóképpel meg az isztambuli úttal, amikor annyi a macera velük, az ember csak túlvállalja magát. 
A mozgóképpel azért, mert mozog, képre kép következik, jelenetre meg jelenet, azokat mind össze kell valahogy kötni, és még tempót is kell adni a műegésznek. Meg aztán nem is mindenki tud úgy elvegyülni a budapesti valóban, mint Johanna ter Steege - míg ő vegyül, a magyar színészek mind kilógnak a magyar valóságból. Kilógnak, persze, mert látszik rajtuk; forgatnak. Isztambullal meg azért nehéz, mert ha sokat mutatunk, az közhely, ha keveset, azt meg talán a koprodukciós partner bánja. Ha a szereplőkből mutatunk keveset, azt viszont mindenki bánja, kivált a néző, azzal is csak a baj van, karaktereket akar látni, kidolgozott emberfőket. Érzékeny rezdülésekkel nem jutunk messzire, még a határig sem. Hiába ér fel a Három majomból is ismert Yavuz Bingöl török szótlansága Johanna ter Steege holland szótlanságával, ha tétova közeledésüket agyonnyomja az egész produkció tétovasága. Nagy teljesítményűek ezek a színészarcok, mindent és mindenkit lejátszanak, ha nincs más dolguk, magát a filmet is. Ott kellett volna megállni, Pesten, a nagyszobában, a Világirodalmi előtt - az egy szép állókép volt, az Isztambul meg egy állófilm. Sok helyen játszódik, mégsem megy sehova. - köves - A Mozinet bemutatója |
