Nitin Sawhney: Amikor egy albumot készítek, az érzéseimet próbálom kifejezni, azzal nem számolok, hogyan reagálnak majd rá az emberek. Angliában és a világ más részein élő ázsiai közösségektől kedvező visszhangot kaptam, de még nem játszottunk Indiában. Indiában, az a tapasztalatom, nagyon erős a politikai agymosás. Az emberekkel elhitették, hogy egy olyan őrület, mint a nukleáris bomba, igazolható a hazafiság vagy a nemzetiség jegyében. Szerintem a nemzetiséggel takarózni csak egy fogás. Egy trükk, hogy a politikusok megőrizhessék a hatalmukat, és hogy az embereket távol tartsák annak a felismerésétől, hogy mi folyik valójában. Nem maga a nukleárisbomba-kísérlet volt a központi kérdés az albumon. Hanem annak a nemzetiségi és vallási köntösbe bújtatott álszentségnek és őrületnek a leleplezése, amellyel az identitásunkat azonosítjuk. India miniszterelnöke a hinduizmus nevében folytatta ezeket a kísérleteket, miközben a bomba feltalálója, Oppenheimer ugyancsak a hinduizmus nevében tagadta meg a találmányát. Micsoda gúny van ebben!
MN: Az új lemezed, a Prophesy jegyzetében találtam egy igen szép mondatot: "A szegény gyerekek Sowetóban nem tudják abbahagyni a mosolygást." Azt jelenti ez, hogy a szegényebb országokban spirituálisabb életmóddal találkoztál, mint Nyugaton?
NS: Ez így túl egyszerű lenne. A kérdés inkább az, hogy mit jelent a fejlődő világ fogalma. A fejlett országok számára általában a technológiával, a gazdasággal, a politikai uralommal egyenlő, én azonban egy mélyebb, egy spirituális tartalmat értek alatta. Dél-Afrikában az 1953-as oktatási törvény alapján a fekete gyerekekből szolgákat képeztek a fehérek számára, és ez addig így volt, amíg Nelson Mandela küzdelmei hatására véget nem ért az apartheid. Most újra reménykedhetnek a gyerekek, újra átszőheti az optimizmus az életüket. Nos, ez az, amit én igazi fejlődésnek tartok. Amikor az emberek képesek uralni a sorsukat.
MN: A lemez felvételeit készítve körbeutaztad a világot. Találtál olyan helyet, ahol szívesen élnél?
NS: Mivel engem nem foglalkoztat a nemzetiségem, elég sok helyen otthon érzem magam a világban. Ami foglalkoztat, az inkább az, hogy megismerhessem ezeknek az országoknak a kultúráját, hogy találkozhassak emberekkel, és megtaláljam, ami közös bennünk. Mert ha nyelvileg vagy kulturálisan elkülönültünk is, alapvetően közösek az érzéseink. így megeshet, hogy több közös vonást találok valakivel Magyarországon, Törökországban, Japánban vagy Egyiptomban, mint Indiában vagy Angliában. Nemzetiségi alapon csak felületesen lehet megítélni az emberek közötti azonosságokat és különbségeket. Az igazi különbségek inkább érzelmi jellegűek. Politikai, nemzetiségi, vallási alapon csak kényszerűen, mesterkélten lehet megosztani az emberiséget.
MN: Melyek voltak az utazás legemlékezetesebb élményei?
NS: Alkalmam adódott interjút készíteni Nelson Mandelával az otthonában. Lenyűgöző a humanizmusa és az alázata. Hihetetlen erőt sugároz, anélkül, hogy az önhittségnek nyoma lenne benne. Kérdeztem, hogy amit elért, kárpótolja-e a huszonhét, börtönben töltött évért. Mire azt felelte, hogy mindezt nem ő, hanem az ANC (Afrikai Nemzeti Kongresszus - a szerk.) érte el. Ennyit a szerénységéről. De épp ilyen megindító élmény volt az ausztráliai őslakókkal találkozni. Leülni és beszélgetni velük, megérteni a történelmüket. Ezeknek az embereknek, akiket szisztematikusan irtottak, nyolcvanezer éves kultúrájuk van. Ez a fejlődés. Ahogyan tisztelik egymást, ahogyan együtt tudnak élni a természetes környezetükkel. Ha csak egy fát kivágnak, az már mélyen hat az életükre. Mi pedig nézzük a híreket, és ha azt halljuk, hogy Indiában vagy Afrikában emberek ezrei halnak meg, legfeljebb annyi a reakciónk, hogy "nos, itt az idő ebédelni". Amíg mi másodkézből kapott információkkal vagyunk körülvéve, az ő életük valódi kölcsönhatásokon alapul.
MN: Változtatott ez a pár hónap az életeden?
NS: Az bizonyos, hogy mélyen hatott rám, s hogy finomodott az arányérzékem ennek következtében. Akinek az életét csak a másodkézből szerzett információk, az internet, a telefon, a sajtó töltik ki, könnyen felülhet azoknak a dolgoknak, amelyek csak helyettesítik a valóságot. Körülvesszük magunkat információkkal, és nem teszünk fel kérdéseket, mert közben folyamatosan etetnek. Indiában ezrek halhatnak meg, hírértéke annak lesz, ha Angliában vagy Franciaországban szerencsétlenül jár négy-öt ember. A mai napig aszerint osztályozzuk az embereket, hogy melyik térségben születtek. Ezen a szemléleten szeretnék változtatni. Ez kész őrület!
Marton László Távolodó
