Film

Amióta ügyes marketingesek világszerte elterjesztették a Bálint-nap virág és giccses tárgyak eszement ajándékozgatásába torkolló ünnepét, azóta februárban a mozivásznakat is elönti a nyál. Jelen dolgozat ezen áradatból is kiemelkedik: a lélektelen nyerészkedésből elkövetett tudatos ízlésrombolás minősített esete.

Negyvenöt éves koráig gürcölt brit színpadokon és tévéstúdiókban, mielőtt az Alul semmiben végre felfigyelt rá Hollywood. Most Wes Anderson új filmjében láthatjuk. A Torontói Filmfesztiválon beszéltünk vele. A Grand Budapest Hotel rendezőjével, Wes Andersonnal készült interjúnk pedig (akárcsak a film kritikája) hetilapunk legfrissebb számában olvasható!

A New York Times filmes megmondóemberébe Kolumbiában futottunk bele, és rögvest kifaggattuk a lapjánál uralkodó állapotokról, a kritikusi megvesztegethetőségről, a Star Wars szépségeiről, 2013 legnagyobb blöffjeiről, a spoilerfrászról, a rasszistákról, és a megkritizált filmesek kozmikus haragjáról.

Amikor Sztupa és Troché elmenni készültek, mindent az utolsó pillanatra halasztottak, kivált a csomagolást. Persze, persze, délután indult az a büdös vonat, de azért az mégiscsak túlzásnak tűnt, hogy délelőtt még kimentek a mezőre, ráadásul ebédet is vittek magukkal. Inkább a vonatra kellett volna valami útravalót csomagolni. Persze az is igaz, hogy tényleg pazar idő volt, ragyogott a nap és mégsem volt fülledt a levegő, ott ugrált körülöttük bőszen valami szellőcske, még a búzatáblát is megborzolta valamelyest.

"Ebből nincs tisztességes kiút" - hangzik el a Rebecca Hall játszotta ügyvéd szájából a bejáratott narratíva azon pontján, ahol az ilyen kvázikémfilmekben minden összeomlani szokott. Valami hasonló lenne a film ars poeticája és tanulsága is - maximum annyi a váratlan fordulat, hogy a mocskos rendszert ezúttal nem egy kiugrott ügynök vagy egy magányos hérosz igyekszik belülről lerombolni.

Hollywood képes reflektálni a mítoszaira. E mitológia kitüntetett alakja a filmkészítő ember, a self-made man alfaja, akihez bátran lehet fordulni, ha kifogytunk a témákból. Az utóbbi évek Oscar-jelöltjei között is tömegével találunk példát jelenlétére (A leleményes Hugo, A némafilmes, Hitchcock).

Nem a Drót, nem a Deadwood nívójáról beszélünk, de az amerikai szórakoztatóipar tévés szekciójában ez most a krém. Kritika.

Ha egy film címe lelövi a poént, az azt szokta jelenteni, hogy valójában az egész nem is arról szól, amiről úgy tűnik, hogy szól, jelen esetben egy megtörtént amerikai hadászati fiaskóról. Itt mégis hosszú ideig csak arról van szó, hogy néhány csapdába esett amerikai katona hogyan küzd meg az afganisztáni hegyek között egy hadseregnyi tálibbal, és a látványos, jó egy órán át zajló, ritmusát tekintve és érzelmileg is remekül egyensúlyozó tűzharcjelenetben megmenekül-e egynél több amerikai.

Diafilmes nagyhatalom vagyunk: mi vagyunk a világelsők, a másodikok, sőt a harmadikok is diában, és utánunk sem jön nagyon senki. Az idén 60 éves Diafilmgyártó Vállalat a dia évének nyilvánította az ideit, és ez már nem tréfadolog: a közelgő jubileumi programsorozat alkalmából visszatekintünk a diafilm dicsőséges évtizedeire.

Amikor Sztupa és Troché utaztak a vonaton, mindig gondosan kiválasztották a megfelelő ülőhelyet. Jóval az indulás előtt kimentek a tartózkodási helyükhöz legközelebb eső állomásra, ami első hallásra nyilván ésszerűnek is hangzik, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy valami rejtélyes oknál fogva rigorózusan ragaszkodtak az adott nap első induló vonatjához - már abban a viszonylatban, ami a céljukhoz legközelebb vitte őket.

A puszta attrakciókra épülő mozi reneszánszának egyik hozománya, hogy Hollywood ismét kezdi felfedezni a görög mitológiában rejlő erőt. Vannak a fantasztikumot háttérbe szorító, elbeszélésükben a kalandokat kultiváló (300, Trója), illetve a fantasztikum elemeit hangsúlyozó filmek (Percy Jackson-sorozat, Titánok harca).

Csak egy érzékeny, a finomságokra nyitott, az összetevőket jól ismerő, a legapróbb rezzenésekre is odafigyelő filmrendező képes úgy sülő pitét fényképezni, ahogy azt Jason Reitman a Nyárutóban teszi. Az eddig emberekben, ám mostantól pitében (barackos!) is utazó filmrendező, olyan jobbfajta hollywoodi holmik készítője, mint a Pszichoszingli és a Juno, levetette humorát, hogy minden energiáját egy faltól falig melodrámába fektesse.

"Gipsz Jakab karakószörcsögi családi vállalkozásával járul hozzá országunk gazdasági növekedéséhez" - lehetett volna ez akár a tegnapi híradóban is, de nem erről van szó. Papp Gábor Zsigmond népszerű és sokadik retrotémájú nosztalgiamontázsa archív felvételeket, propagandafilm-részleteket hoz elő a 60-as, 70-es évekből.

Mozikban az új magyar vígjáték, a Megdönteni Hajnal Tímeát - ennek apropóján az egyik főszereplővel, a rendezőként is ismert Szabó Simonnal beszélgettünk.