Amikor Bobby a kilencedik évad végén visszajött a túlvilágról, már tudtuk, hogy a - ténylegesen vagy promocionálisan - televíziós történelmet író sorozatban semmi nem lehetetlen. Ebből kifolyólag nem létezik olyan fordulat sem, ami eltántoríthatná a rajongókat. Az utolsó évad záró epizódjában Jockeyt láthattuk, ahogy a sok ármánykodásba, cselszövésbe belefásultan revolvert tart ősz, ám gonoszságot kiagyalni sose rest koponyájához - és aztán a dörrenés. Ami persze nem szólt akkorát, mint a harmadik évad végén az a legendás, melynek visszhangja az akkor a népszerűség csúcsait ostromló szériát valóban a legek közé röpítette. Az utolsó lövés, ah, az aranylövés idején a Dallas egykor duzzadó folyama már csak fáradtan csörgedezett, egymást váltogatták a rendezők és a forgatókönyvírók, mégsem sikerült visszafordítani az időt, felzavarni az olajos vizet.
De ugye Bobby óta hiszünk a feltámadásban, pedig 2004-ben, amikor a Dallas Reunion: Return to Southfork című dokumentumfilmet levetítették, és láthattuk roggyant léptekkel téblábolni az egykor ragyogó hősöket, joggal hihettük, nincs tovább.
Az új széria kezdő epizódja rögvest demonstrálja: a farmon nem változott semmi. Már tudniillik azon kívül, hogy az egykori gyerekszereplők gyönyörű férfivá értek. Ugyanúgy a gonosz fészke a ranch, és az öregfiúk között is ugyanazok az indulatok feszülnek. A Ewing család valahai feje és fő méregkeverője, Jockey egy elmeklinikán vegetál, a külvilág történései már nem érnek el hozzá. De amikor fia, John Ross (Josh Henderson) meghozza a hírt, hogy hatalmas mennyiségű olajat (még szép, majd használt papír zsebkendőt) találtak a birtokon, csakhogy a kitermelése szörnyű nehézségekbe ütközik, mert Bobby bekavart, a kihunyni látszó elme ismét megcsillan. Ekkor mutatja a kamera először Larry Hagman emlékezetesen rosszat sejtető nevetését, és a néző újra rögtön megnyugodhat: tényleg maradt minden a régiben. Dallas ugyanúgy a jó nők és a vetélkedő férfiak otthona, mindenki ott vágja át a másikat, ahol csak lehet. Kérdés persze, hogy a veteránok szerepeltetése nélkül mekkora lenne a sorozat esélye.
Mert akárhogy is fáj, a legizgalmasabb figura még mindig az öreg Jockey, a maga reszketegségében, valamint a még mindig gyönyörű Samantha (Linda Grey), akit most nem az exférje, hanem a szemétséget és aljasságot génjeiben továbbvivő ifjú John Ross tart sakkban. Tényleg, vajon e mostani változat követi-e az egykori magyar változat névváltoztatásait? J. R. Jockey lesz-e és Sue Ellen pedig Samantha? Hisz így lettek családtagok minálunk. S ha már itt tartunk, felvonul még a régiek közül Cliff, Lucy és Ray, eddig - a hatodik részig jutottam az elkészült tízből - teljesen funkciótlanul. A rendezők jó érzékkel nem támasztották fel viszont Pamelát, aki már 2004-ben is inkább egy zombifilmben könyvelhetett volna el szép sikereket, és azt suttogják, plasztikai sebész férje azóta is alakítgatott már rajta ezt-azt. A fiatalok persze külsőre tökéletesek, de egyelőre semmi érdekes nincsen rajtuk, holott kavarnak ők is jobbra-balra, próbálják kijátszani a szülőket és egymást is, több-kevesebb sikerrel. A sorozat, mint egykor, ismét erős epizodistákban. Martha del Sol szerepében a mániás depressziós Leonor Valera igazi téboly, és Mitch Pileggi (Harris Ryland megformálójaként) ideális lenne új főgonosznak. A cselekmény pörgős, a snittek feszesek, és végre figyelnek a zenére is. Szerencsére a főcím kis finomításokkal megmaradt, csak a fényképes seregszemle hiányzik alóla.
Nos, ha minden ilyen flottul halad tovább (és hogy továbbhalad, az bizonyos, már készül a következő évad), a nézettség garantált. Alig várom, hogy Samantha újra az alkohol rabja legyen...
Augusztus 29-től az RTL Klub műsorán
