A híres Herék (Patrick Dewaere-rel, Gerard Depardieu-vel és Miou-Miouval), az Oscar-díjas Túl szép hozzád, Az én pasim, a Színészek és számos egyebek egykor szépreményű, ma tisztes életművű rendezője most az Eladó a szerelemmel véteti észre magát a pesti mozikban.
*
Magyar Narancs: Mint "merész" filmek rendezője vált híressé. Az Eladó a szerelemmel is valami ilyesmi volt a célja?
Bertrand Blier: A hetvenes években még lehetett merészségről, tabudöngetésről beszélni. Ma már ez kissé nevetségesen hat. Vélhetően a "jólét" gyümölcse, hogy az európai nézők telítve vannak. Túllaktuk magunkat. Nehéz manapság valami igazán robbanó dologgal előállni.
MN: A szabadságértékek liberalizálódásán múlik?
BB: Manapság már mindent láthatunk, mindent megmutatunk a filmvásznon, ami még harminc évvel ezelőtt újszerűnek hatott. Réges-rég túl vagyunk a szexuális forradalmon, a feminizmuson, miegymáson. Kiveszett a moziból a kockázatvállalás gyönyöre. Ha most valaki előállna olyan filmekkel, mint Az utolsó tangó Párizsban vagy A nagy zabálás, semmilyen különös visszhang nem kísérné.
MN: Biztos benne?
BB: Nézzen csak körül, ki csinál ma is merész filmeket Európában, Almodóvart leszámítva? Na jó, ide sorolhatnám még Gaspar Noét, a Visszafordíthatatlan az elmúlt évek legsokkolóbb alkotása.
MN: Mennyire múlik ez a rendezőkön és a színészeken?
BB: Szinte semennyire. Tele vagyunk jó színészekkel, kevésbé jó rendezőkkel. A történetek sem igazán változtak, a hangsúlyok és a látásmód annál inkább. Ha csak régi haveromat, Depardieu-t veszem, szinte ugyanolyan, mint amilyen a maga korában Gabin volt.
MN: Mintha a szerzői filmek mindenhatósága jellemezné a francia mozit. Ön is a saját forgatókönyveit filmesíti meg.
BB: Nem így lenne, ha találnék egy nekem való szerzőt. Az igazi problémát abban látom, hogy nincs átjárás a régiek és az újak, az öreg rókák és a fiatalok között. Sokszor én is belecsúszom a kényelem csapdájába, és inkább dolgozom például a korombeli producerekkel, mint fiatalabbakkal. Megvan ugyanis az a nagy előnyük, hogy kevesebbet beszélnek és több tapasztalattal rendelkeznek.
MN: Nem talál hangot a fiatalokkal?
BB: Társadalmi szinten egyfajta meg nem értés alakult ki a generációk között. Miért éppen a filmvilág volna ez alól kivétel? Azzal együtt mondom mindezt, hogy gyakran vagyok fiatalok közt. Rendszeresen összejárok Kounennel, Dupontellel, Noéval, a francia mozi harcos kis "bandájával".
MN: Van önben némi nosztalgia a régebbi idők iránt?
BB: Nincs. Francois Truffaut például nosztalgikus volt, én viszont soha nem nézem vissza a filmjeimet. A filmkészítés kissé olyan, mint a narkózis. Csak elkezdeni nem szabad, mert függővé válik az ember. Nálam ez a függőség a vágószobában és a zenefelvételeken maximális. Nehéz utána kilépni az utcára, és az átlagemberek életét folytatni.
MN: Ritkán láthattuk olyan teátrálisnak, túlzónak, mint az Eladó a szerelem rendezőjeként. Mitől érzett kedvet ennek az olasz kultúrkörbe oltott Irma, te édes sztorinak a filmreviteléhez?
BB: Nagyon távoli a rokonság az Irma, te édessel, aminek csak a musicalváltozatát ismerem, a filmet soha nem néztem meg. A Pigalle közelében lakom, és nap mint nap elmegyek a szexipar jeles műintézményei előtt. A kirakatban árult szerelem idővel beindította a képzeletemet a mi kis love storyjainkról, a szerelem sokszor teátrális, nevetséges, ironikus megnyilvánulásairól. Minden jó film szerelmes történet. Az etalon ebben a műfajban számomra Resnais-től a Szerelmem, Hiroshima, Lelouchtól az Egy férfi és egy nő és Truffaut-tól a Szomszéd szeretők.
MN: És Monica Bellucci meg az olasz utalások?
BB: Látja, ez is a korral jár, vállalom, hogy Itália szerelmese vagyok. Legfőként a neorealizmusból és az operairodalomból táplálkozik ez a szenvedély. Rátaláltam a színésznőre, aki magában hordozza mindezeket. Monica Bellucci hódolója lettem a Visszafordíthatatlan láttán. Valóságos felkínálkozásnak vettem a nyilatkozatait, miszerint olyan filmekben kíván szerepelni, amelyekben kockára teheti a nőségét, a róla kialakult képet. Nem hiszek a nőideálokban, de Bellucci számomra mégis az ideális színésznő: dekoratív, veszélyes, szabad szellemű, intelligens. Õ az én női alteregóm.
MN: Viccel?
BB: A legkomolyabban mondom. Ha újraszületnék, benne öltenék testet.
MN: A legtöbb férfi olyan nőről álmodik, amilyen a Bellucci alakította Daniela: szerető, szajha, háziasszony, díva egy személyben.
BB: A férfitársaim nevében nem nyilatkozhatom. Manapság rendkívül komplikált megközelíteni egy nőt. Nincs baj, amíg üzleti alapon megy a dolog: "Én megveszlek, kitartalak, te pedig behódolsz nekem." Ám, ha egy férfi leszólít egy nőt, megeshet, hogy a börtönben végzi. Amerikában mindenesetre így van.
MN: Régebben könnyebb volt a férfi-nő kapcsolat?
BB: Nem hinném, de valamitől mégis jobban működtek a kapcsolatok. Voltak megegyezésen alapuló társadalmi szabályok, melyeket illett tiszteletben tartani. A férfi volt a domináns, míg a nő javarészt csak eltűrte ezt a dominanciát. Tűrt és hallgatott. Amióta a nők ráébredtek a saját szabadságigényükre, élnek is a hatalmukkal. Régen titokban lázadtak, manapság nyílt csatákba bocsátkoznak. Sok esetben két férfielv néz egymással farkasszemet, ami önmagában nem jelentene problémát. Akkor támadnak gondok, amikor a szembenállás a női értékek rovására megy. Kivont karddal nehéz érzelmi csatákat nyerni.
