Eső után Az élet körforgásának talán legszemléletesebb szimbóluma a víz, amely hol éltető esőként, hol pusztító áradásként jelenik meg. Minél messzebbről nézzük, annál lenyűgözőbb, mindaddig, amíg közel nem hajol.
A 2008-ban Szecsuánt megrázó földrengés több ezer szülőt hagyott – az egygyermek-politika miatt – gyermektelenül. S ami tragédia egy család életében, az az élet egyetlen reménye több száz állami gondozásban lévő gyereknek, akik csak így találhatnak otthonra. S ami esély az egyik szülőnek, hogy másodjára mindent jobban csináljon, az maga a pokol egy másiknak, aki nem leli halott lányát a fia tekintetében.
Jian Fan filmje, mint a legtöbb ázsiai alkotás, tartogat néhány furcsaságot az európai szem számára. Bár nyilván ez számos tényező függvénye, mégis szembeötlő, mennyire más viszonyt ápolnak az individualizmussal, mint a nyugati országokban. A „te a nővéred életének folytatása vagy” mint tételmondat (amely gondolat a nyugati emberben is biztosan megfogalmazódna, mégis valószínűleg tartózkodna a kijelentésétől), nem csak az említett körforgást emeli spirituális szintre, de az összes résztvevő szenvedését is fixálja. A szülőét, aki újonnan érkező gyerekével nem tudja betömni az elhunyt hagyta űrt, és a kicsiét is, aki sosem érhet fel egy olyan szentképhez, amelynek nem adott elég időt az élet a megkopáshoz. Noha a felfogás különbözik, hogy cseppként vagy tengerként értelmezzük-e az emberéletet, a gyász nyelve egyetemes, így az átélhetőségéből mit sem veszít a film. (Rudas Dóra)
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
