Magyar Narancs: A változás valutája 1990 nyarán játszódik, és meglehetősen romantizálva jeleníti meg azt a történelmi időszakot, a keletnémet polgárok viszonyát a fal leomlásához és az ország újraegyesítéséhez. A saját emlékei mennyire vágnak egybe ezzel, egyáltalán mi történt önnel akkoriban?
Peter Kurth: Nagyon különös időszak volt, és ez a film persze elsősorban egy film, ráadásul komédia. Mire vágytak akkor a keletnémet emberek? Hogy végre pénzhez jussanak. Ez volt a nagy álom: a pénzzel végre előbbre juthatunk, végre van jövőnk. Ez az újrakezdés ideje volt, még nem a csalódásoké. Én akkoriban a Karl-Marx-Stadt-i színházban játszottam – a városnak aztán hamarosan ismét Chemnitz lett a neve –, és megpróbáltunk a saját eszközeinkkel küzdeni a várható csalódások ellen. Már az újraegyesítés előtt bevezettük a színházban, hogy az előadások után nyitva marad az épület, és beszélgetést kezdeményezünk a nézőkkel. Felajánlottuk, hogy maradjanak ott és beszélgessünk a darabról, de persze soha nem csak a darabról volt szó. Megpróbáltunk ellene tartani a nyugati nyomásnak. Megpróbáltuk erősíteni azt a gondolatot, hogy ki kéne vívnunk egy olyan pozíciót, amelyből tárgyalhatunk, hogy ne csak egyszerűen „átvegyen” bennünket a Nyugat. Azt szerettük volna elérni, hogy autonómiát kapjunk, hogy párbeszédet folytathassunk a nyugati országrésszel, hogy tárgyalhassunk, hogy diplomáciai viszonyba kerüljünk egymással – szörnyű, hogy mindez nem valósult meg. Mi ott és akkor úgy láttuk, hogy katasztrófához vezet majd, hogy ilyen hirtelen egyesül a két ország.
MN: Valóságosnak tűnt akkoriban egy demokratikus, polgári Kelet-Németország képe?
PK: Visszanézve ma már világos, hogy ez nem volt reális elképzelés.
MN: De valóban hittek benne?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
