Az 1962-ben Ljubljanában született költő-esszéíró generációja egyik legsikeresebb írója. Bőr című novelláskötete az amerikai kiadás után most jelent meg a JAK Világirodalmi Sorozatában. Négy novelláskötet, két regény, a kultúra hétköznapjait kommentáló kötet és az amerikai metafikcióban és környékén eligazító autóstopos útikönyv szerzője. A vágy törvénye című legújabb elbeszéléskötete Horvátországban a bestsellerlista élén állt.Bőr című kötet a szlovén kritikusok szerint érdekes fordulatot hozott a pályádon: míg előző könyved, a Névtelen életrajzok kapcsán az irodalom formális kifáradásáról írtak, a Bőr a kritika szerint az "én" egzisztenciális kifáradása, a kiüresedett valóság jegyében fogant. Tizenkét év után milyennek látod ezt a kötetet?
Andrej Blatnik: Ez a könyv is azt mutatja, mennyire fontos a próza kontextualizálása. Amikor ezek a szövegek új környezetbe kerültek, újjáéledtek, s ahogy azelőtt metafikciós játékot láttak bennük, most személyes történetekként olvasták őket. A legutóbbi fordítások egy további kontextust fedeztek fel. Szlovéniában tizenkét évvel ezelőtt ezeket a történeteket úgy fogadták, mint a nemzeti feladatokkal szakító, önmagával foglalkozó irodalmat. Most az amerikai kritikusok számos, a kelet-európai posztkommunista társadalmakra jellemző sajátosságot találtak benne. Minden olvasás megteremti a maga nézőpontját.
MN: Miért kezdtél el másképpen írni? Az irodalom belső fejlődése vagy a körülötted lévő világ változásai hatottak rád jobban?
AB: Akkoriban megváltozott a társadalmi légkör, s benne az írók helyzete. Azelőtt az írók olvastak, hogy írhassanak, most azért írunk, hogy olvassanak minket. A széles körű referencialitáson alapuló irodalom igen művelt olvasót feltételezett, akik elég kevesen voltak, s ez hosszú távon, különösen az olyan számszerűen kis kultúrákban, mint a szlovén, nem túl kívánatos, hiszen rövid idő alatt előáll az a helyzet, hogy a szerző személyesen ismeri az összes olvasóját. Másrészt a közszellem egésze is megváltozott. Az egész világon immár jobban kedvelték az irodalmi kommunikáció oldottabb formáját, amely alig hivatkozott a hagyományokra.
MN: Azt mondod, az egész világon. Vagyis úgy gondolod, hogy a körülötted lévő, közvetlen valóság kevésbé hatott rád - a Bőr 1990-ben jelent meg, egy évvel a délszláv háború kitörése előtt, amikor Jugoszláviában nagyon kiéleződött a politikai helyzet.
AB: Igen, erről meg vagyok győződve. Nemcsak a szlovénok, hanem Jugoszlávia lakóinak többsége sem várta a háborút. Előző könyvemben, a Láng és könnyek című regényben legalább annyi egzisztenciális szorongás volt, csak az egy negatív utópia paródiája volt, ezért a szorongás valahogy hozzá- tartozott, ezek viszont úgynevezett mindennapi történetek, az utcáról vett témák, melyekben a szorongás nem tűnik természetesnek.
MN: A nyolcvanas évek közepétől kezdve egészen legújabb, A vágy törvénye című elbeszéléskötetedig nemcsak szorongás, hanem valamiféle irracionális, artikulálatlan, fenyegetéssel és félelemmel, rezignációval kevert iszonyat vonul végig írásaidon.
AB: A legújabb könyvem úgy van megszerkesztve, hogy kitapintható benne a konkrét fordulat, oly módon, hogy a végén enyhül az iszonyat. Alakjaim általában valamilyen szélsőséges helyzetben találják magukat, amit persze csak ők éreznek szélsőségesnek, a kívülállók nem, ezért a szorongásuk és tehetetlenségérzésük nagyon szubjektív, hiszen egy semleges nézőpontból nézve ezek a helyzetek könnyen megoldhatók: ha egy szerelmi kapcsolat nem működik, új partnert kell keresni, ha valakit nem kedvelsz, akkor elkerülöd stb. Az életben természetesen ezeket az egyszerű megoldásokat, melyeket másoknak ajánlunk, magunk sem tudjuk alkalmazni. Így járnak az én hőseim is.
MN: Történeteidben sokat foglalkozol férfi és nő kapcsolatával.
AB: Azt hiszem, ez a legalapvetőbb történet - két ember kölcsönös viszonya, s ezek közül is a legérdekesebb a szerelmi, az erotikus viszony, mert ez a legintenzívebb kapcsolat. Az összes nagy történetben, amelyek nagyon foglalkoztatnak, mindig a kis történetet kerestem, úgy, ahogy az összes forradalomban, háborúban stb. is mindig az egyes ember kis története érdekelt.
Éppen azért választottam férfi és nő kapcsolatát, mert a külső színjáték helyett inkább a belső történésekre akartam az olvasó figyelmét irányítani.
MN: Elbeszéléseidben egyre gyakrabban szerepelnek gyerekek, akik nemritkán szellemileg visszamaradottak.
AB: Valószínűleg nagy hatással volt rám Duan Jovanovic Szkopje felszabadítása című drámája, amely egy háborús történetet mesél el, amilyet a délszláv háború idején ezrével hallottunk, de ebben az esetben egy gyerek a történetmondó. Azt hiszem, nagyon érdekes lehet, ha valamilyen problémát egy gyerek szemén keresztül láttatva próbálunk meg objektivizálni. Ezzel az egyszerű trükkel meglepő felfedezéseket lehet tenni.
MN: Minden szövegedben intenzíven jelen van valamely más művészeti ág, elsősorban a (komoly-, punk-, rock-, pop-) zene.
AB: Ma ilyen a globális kulturális horizont, akár tetszik, akár nem. Nekem az a szerencsém, hogy nagyon élvezem, ezért ez az a környezet, ami hőseimnek is a legjobban megfelel. Legutóbbi könyvemben az Amiről beszélünk című novella hőse ezt mondja: "Minden barátom olyan, mint én, lemezeket hallgatunk, könyveket olvasunk, de nem csinálunk semmi valóságosat." Ebben persze irónia van, hiszen ma a gondolkodó ember valóságát elsősorban ez teszi ki, és nem a természettel való szimbiózis; az ember elsődleges közege a kultúra, és csak utána jön a természet. Az ember azelőtt múzeumba járt, hogy megismerje a kultúrát, most botanikus és állatkertbe jár, hogy a természetet megismerje.
MN: A szlovén irodalom mindig mérföldekkel le volt maradva a vezető irodalmak mögött. Az utóbbi - mondjuk - húsz évben mintha lerövidült volna a reakcióidő.
AB: Ezt a megváltozott körülmények tették lehetővé. Diákkoromban egy ideig nem mehettünk külföldre, a könyvesboltokban nem lehetett kapni külföldi könyveket, úgyhogy az első stopos Európa-túrámról egy teli hátizsák könyvvel tértem haza. Ma a legnagyobb szlovén könyvesboltban több külföldi könyv van, mint szlovén, a tájékozódás tehát sokkal könnyebb, mint annak idején volt. Gyorsabban jelennek meg a külföldi szerzők szlovén fordításai is (többek között egy általam szerkesztett sorozatban). És harmadszor: Jugoszlávia felbomlása óta sok szlovén szerző kezdett külföldön publikálni, ami 1991 előtt ritkaságszámba ment. Ma 30-40 szlovén szerző műve jelenik meg évente külföldön, részben annak köszönhetően, hogy Szlovéniát már nem tekintik Jugoszlávia részének, részben azért, mert több szlovén szerző megfelelő színvonalon ír, de azért is, mert a szlovén állam szerény összegekkel ugyan, de sok kiadó számára döntő mértékben támogatja szlovén művek külföldi kiadását, ami egyébként csaknem minden európai országban bevett gyakorlat.
MN: Ugyanakkor a világirodalom kontextusába helyezett művek is megőriztek némi "hazai" vonást - mindkét regényedben (igaz, parodizált formában) fontos szerephez jut a sóvárgás, amiről azt mondják, hogy szlovén nemzeti sajátosság.
AB: Természetesen mindenki egy konkrét kulturális közegből jön, és bár az én közegem ma sokkal globálisabb, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt, még most is nagyon szlovén. A sóvárgással való ironizálás némi distanciát teremtett saját kulturális környezetemhez, ugyanakkor pedig saját helyzetemet is ironizáltam, ami szerintem nagyon produktív dolog - tudni, hol vagy, hol állsz, nem fékez az a kis ország a hátad mögött, és ráébredsz, hogy azért még mondhatsz valamit a globális olvasónak.
Pavicsics Mláden
