Ezer dologról hadarnak ma a filmesek, de a közölhetetlennek tetsző tartalmak kifejezésére csak kevesen teszik fel az életüket. A törpehadosztály élén masírozó Terrence Malicket ellenben más sem foglalkoztatja: az ő - változatosságában is hihetetlenül egységes - életművének centrális kérdése egyértelműen a beszéd lehetőségére irányul. Hogyan lehet szólni arról, hogy igenis van miért a mindenséggel mérni magad? Rámutatni arra, hogy a történelemtől jobbára függetlenül párhuzamos történetek sora bonyolódik ezen a Földön? Felismertetni, hogy mit is jelent valójában a kiűzetés a Paradicsomból - akkor is, ha az Éden nem sokkal több nemes illúziónál?
Malick filmjei nemcsak a manapság szokatlanul nagyigényű kérdésfeltevés miatt oly rendkívül izgalmasak, hanem azért is, mert a rendező nem marad adós a válasszal. Az általa leszűrt tanulság ugyan nem különösebben újszerű, mégsem árt, ha újra és újra emlékeztetnek rá. Malick munkái ugyanis igen erős bizonyítékai annak, hogy az emberi lét legsűrűbb tartományainak megközelítése csakis a költészet eszközeivel vihető véghez. A verbálisakkal is, persze, csak azok nem a filmrendező zsákjában vannak. Ennek ellenére a húszévi rejtélyes eltűnését követően, vagyis 1998 óta forgatott filmjeiben Malick újra és újra megpróbálkozik a poézissal a szövegek szintjén is: az eredmény minden esetben, Az őrület határánban éppúgy, mint most, Az élet fájában szomorú és beszédes kudarc a tőrőlmetszett hollywoodi didaxis és az aktuális ezoterikus giccs jegyében.
Terrence Malick ugyanakkor a kortárs amerikai filmrendezők legtehetségesebb képépítője, aki pontosan tudja, hogy beállítások jól eltalált sorával nagyregénnyi anyagot lehetséges a felszínre sodorni. Ő pedig - a hírek szerint ugyanazzal a könyörtelen maximalizmussal, mint az ezen a terepen szintén igen messzire gázoló Kubrick és Tarkovszkij - ki is passzírozza magából és bámulatosan ügyes operatőreiből ezeket a zavarba ejtően gazdag képeket. Így aztán filmjei úgy is tökéletesen működnek, sőt úgy működnek csak igazán, ha elengedjük a fülünk mellett a pátoszos narrációt.
A képköltő Malick módszere már pályakezdése óta az, hogy kettőt hátralép elsődleges tárgyától, azaz tőlünk, homo sapiensektől. Addig, hogy már nemcsak a többnyire igen szomorú cselekedetek (csalás, öldöklés, megszomorítás), hanem a hangsúlyosan nem díszletszerűen felfogott környezet is jól látható, ahol ezek a szívszorító történések leperegnek. Malick az eleven tájjal kivételesen eredeti és komplex módon bánik. Míg a Hollywood által terjesztett mítoszokkal, vagyis magával az amerikai álommal leszámoló első filmjében, a Sivár vidékben még a főhősök belső világára rezonáló, könnyen lefordítható, úgynevezett lelki tájakkal operált, a későbbiekben már sokkal bonyolultabbá alakította cselekmény és miliő viszonyát. Második világháborús, szabálytalan remekművében (Az őrület határán) a bolygó élővilágát hierarchikusan elrendező gondolat önkényességét mutatta fel vele, érzelmes Pokahontasz-variációjában (Az új világ) pedig az egész hódítástörténet nagy metaforáját építette rá.
Ebben a sorban Az élet fája betetőző műnek tetszik mind a gazdagság, mind pedig a lépték tekintetében. Malick ezúttal az egész univerzumot kamerája elé tereli: elrugaszkodunk az űrbe, és visszakanyarodunk egyenesen a kezdetek mai tudásunk szerinti kezdetéig, az ősrobbanásig (egy nagy, a CGI-tól szerencsésen idegenkedő öreg effektmester, a korábban egyebek mellett az Űrodüsszeiában vagy a Szárnyas fejvadászban is varázsoló Douglas Trumbull gondoskodott róla, hogy ezek a szekvenciák letaglózóak legyenek). Mindeközben egy családregény végét is megkapjuk az 50-es évek Amerikájából, ahol egy privát kudarcaitól megkeseredett apa (Brad Pitt, mint Malick színészei általában, derekasan helytáll) lassan csepegtetve viszi be a mérget szerettei életébe. Ez a gyerekszemszögből láttatott történet nem a fordulatai, hanem az atmoszférája miatt válik hallatlanul izgalmassá. Malick ugyanis nem a jellegzetes tárgyi eszközökkel és korfestő zenékkel levezényelt nosztalgiaébresztésben utazik, hanem újrateremti a gyermekkori világészlelés hangulatát - úgy, olyan erővel, ahogyan azt korábban csak kivételes darabokban, A vadász éjszakájában, a Fanny és Alexanderben vagy a Tökéletlen időkben tapasztalhattuk. A mindenség és a nukleáris család között pedig kizárólag képi eszközökkel - elsődlegesen formákkal, de fényekkel és mozgástípusokkal is - képes szoros kapcsolatot teremteni, és ez a képözönre épített viszonyteremtési munkálkodás tökéletesen egyedivé alakítja a filmjét. A hibák elkerüléséért viszont nem szavatol: Malick ezúttal a képeivel is folyamatosan a giccshatáron egyensúlyoz, és vannak jól észlelhető megbicsaklásai (ilyen például a spirituális közhelyként jellemezhető zárójelenet a tengerparton), amiket azonban kellőképp ellensúlyoz a tény, hogy olyan lefegyverző pillanatokig is eljutunk (lásd az univerzum formálódásának összecsengetését a fogantatással), ahová csakis ez az ösvény vezethet el. Arról pedig, hogy vajon hiba-e, hogy Malick világából tökéletesen hiányzik a humor, valószínűleg egészen máshogy fogunk majd gondolkodni akkor, amikor már nem a mindent biztonságosan idézőjelek közé csúsztató megszólalások uralják a kultúrát. Most, ebben a pillanatban viszont Az élet fája minden bajával, kétségtelen túlhúzottságával együtt is érdekesebb, gondolatébresztőbb darabnak tetszik nagyjából bárminél, amire a mozipénztáraknál jegyet válthatunk.
Az SPI és Corner Film bemutatója
