Nézik a csillagok

Terrence Malick: Az élet fája

  • Greff András
  • 2011. december 22.

Film

Ezer dologról hadarnak ma a filmesek, de a közölhetetlennek tetsző tartalmak kifejezésére csak kevesen teszik fel az életüket. A törpehadosztály élén masírozó Terrence Malicket ellenben más sem foglalkoztatja: az ő - változatosságában is hihetetlenül egységes - életművének centrális kérdése egyértelműen a beszéd lehetőségére irányul. Hogyan lehet szólni arról, hogy igenis van miért a mindenséggel mérni magad? Rámutatni arra, hogy a történelemtől jobbára függetlenül párhuzamos történetek sora bonyolódik ezen a Földön? Felismertetni, hogy mit is jelent valójában a kiűzetés a Paradicsomból - akkor is, ha az Éden nem sokkal több nemes illúziónál?

Malick filmjei nemcsak a manapság szokatlanul nagyigényű kérdésfeltevés miatt oly rendkívül izgalmasak, hanem azért is, mert a rendező nem marad adós a válasszal. Az általa leszűrt tanulság ugyan nem különösebben újszerű, mégsem árt, ha újra és újra emlékeztetnek rá. Malick munkái ugyanis igen erős bizonyítékai annak, hogy az emberi lét legsűrűbb tartományainak megközelítése csakis a költészet eszközeivel vihető véghez. A verbálisakkal is, persze, csak azok nem a filmrendező zsákjában vannak. Ennek ellenére a húszévi rejtélyes eltűnését követően, vagyis 1998 óta forgatott filmjeiben Malick újra és újra megpróbálkozik a poézissal a szövegek szintjén is: az eredmény minden esetben, Az őrület határánban éppúgy, mint most, Az élet fájában szomorú és beszédes kudarc a tőrőlmetszett hollywoodi didaxis és az aktuális ezoterikus giccs jegyében.

Terrence Malick ugyanakkor a kortárs amerikai filmrendezők legtehetségesebb képépítője, aki pontosan tudja, hogy beállítások jól eltalált sorával nagyregénnyi anyagot lehetséges a felszínre sodorni. Ő pedig - a hírek szerint ugyanazzal a könyörtelen maximalizmussal, mint az ezen a terepen szintén igen messzire gázoló Kubrick és Tarkovszkij - ki is passzírozza magából és bámulatosan ügyes operatőreiből ezeket a zavarba ejtően gazdag képeket. Így aztán filmjei úgy is tökéletesen működnek, sőt úgy működnek csak igazán, ha elengedjük a fülünk mellett a pátoszos narrációt.


A képköltő Malick módszere már pályakezdése óta az, hogy kettőt hátralép elsődleges tárgyától, azaz tőlünk, homo sapiensektől. Addig, hogy már nemcsak a többnyire igen szomorú cselekedetek (csalás, öldöklés, megszomorítás), hanem a hangsúlyosan nem díszletszerűen felfogott környezet is jól látható, ahol ezek a szívszorító történések leperegnek. Malick az eleven tájjal kivételesen eredeti és komplex módon bánik. Míg a Hollywood által terjesztett mítoszokkal, vagyis magával az amerikai álommal leszámoló első filmjében, a Sivár vidékben még a főhősök belső világára rezonáló, könnyen lefordítható, úgynevezett lelki tájakkal operált, a későbbiekben már sokkal bonyolultabbá alakította cselekmény és miliő viszonyát. Második világháborús, szabálytalan remekművében (Az őrület határán) a bolygó élővilágát hierarchikusan elrendező gondolat önkényességét mutatta fel vele, érzelmes Pokahontasz-variációjában (Az új világ) pedig az egész hódítástörténet nagy metaforáját építette rá.


Ebben a sorban Az élet fája betetőző műnek tetszik mind a gazdagság, mind pedig a lépték tekintetében. Malick ezúttal az egész univerzumot kamerája elé tereli: elrugaszkodunk az űrbe, és visszakanyarodunk egyenesen a kezdetek mai tudásunk szerinti kezdetéig, az ősrobbanásig (egy nagy, a CGI-tól szerencsésen idegenkedő öreg effektmester, a korábban egyebek mellett az Űrodüsszeiában vagy a Szárnyas fejvadászban is varázsoló Douglas Trumbull gondoskodott róla, hogy ezek a szekvenciák letaglózóak legyenek). Mindeközben egy családregény végét is megkapjuk az 50-es évek Amerikájából, ahol egy privát kudarcaitól megkeseredett apa (Brad Pitt, mint Malick színészei általában, derekasan helytáll) lassan csepegtetve viszi be a mérget szerettei életébe. Ez a gyerekszemszögből láttatott történet nem a fordulatai, hanem az atmoszférája miatt válik hallatlanul izgalmassá. Malick ugyanis nem a jellegzetes tárgyi eszközökkel és korfestő zenékkel levezényelt nosztalgiaébresztésben utazik, hanem újrateremti a gyermekkori világészlelés hangulatát - úgy, olyan erővel, ahogyan azt korábban csak kivételes darabokban, A vadász éjszakájában, a Fanny és Alexanderben vagy a Tökéletlen időkben tapasztalhattuk. A mindenség és a nukleáris család között pedig kizárólag képi eszközökkel - elsődlegesen formákkal, de fényekkel és mozgástípusokkal is - képes szoros kapcsolatot teremteni, és ez a képözönre épített viszonyteremtési munkálkodás tökéletesen egyedivé alakítja a filmjét. A hibák elkerüléséért viszont nem szavatol: Malick ezúttal a képeivel is folyamatosan a giccshatáron egyensúlyoz, és vannak jól észlelhető megbicsaklásai (ilyen például a spirituális közhelyként jellemezhető zárójelenet a tengerparton), amiket azonban kellőképp ellensúlyoz a tény, hogy olyan lefegyverző pillanatokig is eljutunk (lásd az univerzum formálódásának összecsengetését a fogantatással), ahová csakis ez az ösvény vezethet el. Arról pedig, hogy vajon hiba-e, hogy Malick világából tökéletesen hiányzik a humor, valószínűleg egészen máshogy fogunk majd gondolkodni akkor, amikor már nem a mindent biztonságosan idézőjelek közé csúsztató megszólalások uralják a kultúrát. Most, ebben a pillanatban viszont Az élet fája minden bajával, kétségtelen túlhúzottságával együtt is érdekesebb, gondolatébresztőbb darabnak tetszik nagyjából bárminél, amire a mozipénztáraknál jegyet válthatunk.

Az SPI és Corner Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.