Vajon miért van az, hogy az emberi létezésről - születésről, szerelemről, halálról -, annak hétköznapi vagy épp transzcendens aspektusairól az egyszerűen kivitelezett, mértéktartó filmek képesek a legtöbbet elmondani, míg a pénzügyi áldozatot nem kímélő, pazar kiállítású, történetük hátteréül gyakran világtörténelminek nevezett folyamatokat megjelenítő mozgóképek esetében a csüggedő néző leginkább érdektelen, unalmas és közhelyes állításokat kénytelen befogadni?
Srdan Dragojevic filmje a két Balkán- és az első világháborút rajzolja fel egy amúgy nem nagyon eredeti szerelmiháromszög-történet hátteréül. Hősei: két katona bajtárs és közös szerelmük, aki előbb az egyik menyasszonya, majd a másik felesége, aztán ismét az egyik szeretője lesz. Aztán valamennyien a fronton találják magukat, körülöttük hullák és pusztulás, az asszony egyszerre veszíti el mindkét férfit az életéből, ám már várandós egy harmadikkal...
És közben első osztályúan kivitelezett kamera- és statisztériamozgatás, hiteles és gazdag tárgyi világ, tökéletes környezetfestés, a legkisebb mellékszereplőnek is biztosított ária, Herzoghoz vagy Coppolához méltó kiállítás. Csak éppen a képiség nem jelent egyúttal képességet is. Képességet összefüggések láttatására, a néző felismerésekhez segítésére. Itt a magánügy bizony magánügy marad, a háború meg háború. Talán azért is kell annyiszor a sosem létezett védőszentet emlegetni, hátha majd eszünkbe jut róla valami képzettársítás, amit maga a film nem tudott létrehozni.
Az Anjou Lafayette bemutatója
