Film

Odalent

Markus Schleinzer: Michael

  • 2012. július 7.

Film

Egy jól ápolt, sőt tisztaságmániás férfi napi rutinja: valami biztosítótársaság hivatalában végzi izgalommentes feladatait, munkatársaival korrekt és személytelen a viszonya, a főnökség előléptetéssel honorálja odaadását. Otthona jellegtelen, stabil jólétről tanúskodó külvárosi ház, ahol egy kisfiú várja az amúgy egyedülálló, átlagos megjelenésű, csak kicsit ellenszenves hivatalnokot.

A kisfiú lehetne a gyereke is.

Csak lassan, bár nyomasztó egyértelműséggel bontakozik ki, hogy ez a biztonságot és egyhangúságot mutató állapot valójában a legsötétebb, legvisszataszítóbb, leginkább gyomorforgató pokol. Átlagemberünk ugyanis vacsora után páncélozott ajtót zár tíz év körüli lakótársára a hangszigetelt pincében. A gyerek kapcsolata a külvilággal a szórványosan engedélyezett tévézés, teljes érzelmi kiszolgáltatottságában úgy tudja, hogy szülei lemondtak róla e tüchtig fiatalember kedvéért, aki gondoskodik róla (lám, még a puzzle-t is együtt rakják ki) - némi szexuális ellenszolgáltatásért cserébe.

Kevés látványosabb film készült mostanság a Michaelnél. Ám a látvány alatt ezúttal nem katasztrófát imitáló trükkarzenált, Harry Potter-es szemfényvesztést kell érteni, hanem tömör kifejezőerőt. Sosem az ún. csúcspontokat látjuk: nincs egyetlen aktus, még csak simogatás sem. Nem látjuk a halált, sem a zárlat felismerését. Csak azt, ahogy a férfi vasal, tévét néz, tálal. Síelni megy a kollégákkal, és még kalandja is akad a magányos kantinosnővel (már ha kaland egy szenvtelen aktus). A fiú meg rajzolgat odalenn, amíg rabtartója le nem kapcsolja a lámpát odafenn. Vagy apatikusan bámulja a képernyőt. Vagy őrjöng, csak úgy, magának. De a legnyomasztóbb mégis az, amikor a karácsonyfa előtt együtt énekli a Stille nachtot rab és rabtartó. Annál rettenetesebbet nem tud kitalálni semmilyen horrorfilm-specialista.


Ugyanakkor a rendező nem szociológiai elemzést tár elénk, hanem a pervertált tudat természetrajzát. Nem keres magyarázatot arra, amire úgy sincs. Magát a tudatállapotot képes érzékelhetővé tenni a film. Emlékeztetve bennünket arra, hogy a hétköznapi erőszak nem heves, szenvedélyes és brutális, hanem felőrlő és perverz, de főleg olyan, amelyre nem lehet felkészülni.

A filmtörténet legnagyobbjai, Bresson, sikerültebb filmjeiben Fassbinder vagy épp Fehér György voltak képesek ennyire fegyelmezett, minimalista fogalmazásmóddal ennyire mélyre ásni. Markus Schleinzer munkája nyugtalanító, valójában csak nagy önuralommal befogadható remekmű.

A Vertigo Média bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.