Film

Odalent

Markus Schleinzer: Michael

  • 2012. július 7.

Film

Egy jól ápolt, sőt tisztaságmániás férfi napi rutinja: valami biztosítótársaság hivatalában végzi izgalommentes feladatait, munkatársaival korrekt és személytelen a viszonya, a főnökség előléptetéssel honorálja odaadását. Otthona jellegtelen, stabil jólétről tanúskodó külvárosi ház, ahol egy kisfiú várja az amúgy egyedülálló, átlagos megjelenésű, csak kicsit ellenszenves hivatalnokot.

A kisfiú lehetne a gyereke is.

Csak lassan, bár nyomasztó egyértelműséggel bontakozik ki, hogy ez a biztonságot és egyhangúságot mutató állapot valójában a legsötétebb, legvisszataszítóbb, leginkább gyomorforgató pokol. Átlagemberünk ugyanis vacsora után páncélozott ajtót zár tíz év körüli lakótársára a hangszigetelt pincében. A gyerek kapcsolata a külvilággal a szórványosan engedélyezett tévézés, teljes érzelmi kiszolgáltatottságában úgy tudja, hogy szülei lemondtak róla e tüchtig fiatalember kedvéért, aki gondoskodik róla (lám, még a puzzle-t is együtt rakják ki) - némi szexuális ellenszolgáltatásért cserébe.

Kevés látványosabb film készült mostanság a Michaelnél. Ám a látvány alatt ezúttal nem katasztrófát imitáló trükkarzenált, Harry Potter-es szemfényvesztést kell érteni, hanem tömör kifejezőerőt. Sosem az ún. csúcspontokat látjuk: nincs egyetlen aktus, még csak simogatás sem. Nem látjuk a halált, sem a zárlat felismerését. Csak azt, ahogy a férfi vasal, tévét néz, tálal. Síelni megy a kollégákkal, és még kalandja is akad a magányos kantinosnővel (már ha kaland egy szenvtelen aktus). A fiú meg rajzolgat odalenn, amíg rabtartója le nem kapcsolja a lámpát odafenn. Vagy apatikusan bámulja a képernyőt. Vagy őrjöng, csak úgy, magának. De a legnyomasztóbb mégis az, amikor a karácsonyfa előtt együtt énekli a Stille nachtot rab és rabtartó. Annál rettenetesebbet nem tud kitalálni semmilyen horrorfilm-specialista.


Ugyanakkor a rendező nem szociológiai elemzést tár elénk, hanem a pervertált tudat természetrajzát. Nem keres magyarázatot arra, amire úgy sincs. Magát a tudatállapotot képes érzékelhetővé tenni a film. Emlékeztetve bennünket arra, hogy a hétköznapi erőszak nem heves, szenvedélyes és brutális, hanem felőrlő és perverz, de főleg olyan, amelyre nem lehet felkészülni.

A filmtörténet legnagyobbjai, Bresson, sikerültebb filmjeiben Fassbinder vagy épp Fehér György voltak képesek ennyire fegyelmezett, minimalista fogalmazásmóddal ennyire mélyre ásni. Markus Schleinzer munkája nyugtalanító, valójában csak nagy önuralommal befogadható remekmű.

A Vertigo Média bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.