Film

Odalent

Markus Schleinzer: Michael

  • 2012. július 7.

Film

Egy jól ápolt, sőt tisztaságmániás férfi napi rutinja: valami biztosítótársaság hivatalában végzi izgalommentes feladatait, munkatársaival korrekt és személytelen a viszonya, a főnökség előléptetéssel honorálja odaadását. Otthona jellegtelen, stabil jólétről tanúskodó külvárosi ház, ahol egy kisfiú várja az amúgy egyedülálló, átlagos megjelenésű, csak kicsit ellenszenves hivatalnokot.

A kisfiú lehetne a gyereke is.

Csak lassan, bár nyomasztó egyértelműséggel bontakozik ki, hogy ez a biztonságot és egyhangúságot mutató állapot valójában a legsötétebb, legvisszataszítóbb, leginkább gyomorforgató pokol. Átlagemberünk ugyanis vacsora után páncélozott ajtót zár tíz év körüli lakótársára a hangszigetelt pincében. A gyerek kapcsolata a külvilággal a szórványosan engedélyezett tévézés, teljes érzelmi kiszolgáltatottságában úgy tudja, hogy szülei lemondtak róla e tüchtig fiatalember kedvéért, aki gondoskodik róla (lám, még a puzzle-t is együtt rakják ki) - némi szexuális ellenszolgáltatásért cserébe.

Kevés látványosabb film készült mostanság a Michaelnél. Ám a látvány alatt ezúttal nem katasztrófát imitáló trükkarzenált, Harry Potter-es szemfényvesztést kell érteni, hanem tömör kifejezőerőt. Sosem az ún. csúcspontokat látjuk: nincs egyetlen aktus, még csak simogatás sem. Nem látjuk a halált, sem a zárlat felismerését. Csak azt, ahogy a férfi vasal, tévét néz, tálal. Síelni megy a kollégákkal, és még kalandja is akad a magányos kantinosnővel (már ha kaland egy szenvtelen aktus). A fiú meg rajzolgat odalenn, amíg rabtartója le nem kapcsolja a lámpát odafenn. Vagy apatikusan bámulja a képernyőt. Vagy őrjöng, csak úgy, magának. De a legnyomasztóbb mégis az, amikor a karácsonyfa előtt együtt énekli a Stille nachtot rab és rabtartó. Annál rettenetesebbet nem tud kitalálni semmilyen horrorfilm-specialista.


Ugyanakkor a rendező nem szociológiai elemzést tár elénk, hanem a pervertált tudat természetrajzát. Nem keres magyarázatot arra, amire úgy sincs. Magát a tudatállapotot képes érzékelhetővé tenni a film. Emlékeztetve bennünket arra, hogy a hétköznapi erőszak nem heves, szenvedélyes és brutális, hanem felőrlő és perverz, de főleg olyan, amelyre nem lehet felkészülni.

A filmtörténet legnagyobbjai, Bresson, sikerültebb filmjeiben Fassbinder vagy épp Fehér György voltak képesek ennyire fegyelmezett, minimalista fogalmazásmóddal ennyire mélyre ásni. Markus Schleinzer munkája nyugtalanító, valójában csak nagy önuralommal befogadható remekmű.

A Vertigo Média bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.