tévésmaci

Ló a tájban

  • tévésmaci
  • 2012. július 7.

Film

Amikor Sztupa és Troché a kulturális szférában nyomultak, az szerencsére nem tartott sokáig. Hogy kinek a szerencséjére nem, arra sok jelentkező akadhat, szám szerint három: Sztupa, Troché és a kulturális szféra.

Elég az hozzá, hogy a hivatali teendőik mellett akkoriban működtettek egy kis programszervező vállalkozást is: neves fővárosi művészeket ajánlottak ki vidéki és határon túli kultúrházaknak, szórakozóhelyeknek. Vitték, vitték a versműsorokat is, de a nótaestek kelendőbbek voltak, nem is azok, ahol profi nótaénekesek léptek fel, inkább amikor neves vagy épp nevesedő színészek játszották el, hogyan mulat a magyar (ha ez alatt Jávor Pált és kortársait értjük). Ám megvallva őszintén a tényállást, volt egy ennél is népszerűbb attrakciójuk: egy vándor-pornószínész-trupp! Abból ugyan a kultúrházak - egy-egy avantgárd fesztivált leszámítva - nem kértek, de bejelentkeztek sűrűn a kocsmák és a kaszinók. Különösen nyáron, a kerthelyiségek szezonjában keresték az együttest - a népek imádták a lombok árnyában malackodó művészeket. A kocsmárosok állították, hogy megéri a csoport a pluszkiadásokat, ilyenkor a bevételük az egekig szökik. Egyszer-kétszer Sztupa és Troché is megnézték a műsort, s maguk is csodálkoztak, hogy mekkora az érdeklődés. Nem ám csak férfiak tartózkodtak a kitüntetett alkalomra nézőtérré átlényegülő kocsmaudvarban, de asszonyok is szép számmal, néhány gyereket is láttak szaladgálni, de mielőtt "felment a függöny", őket hazazavarták - Sztupa és Troché figyelmét az sem kerülte el, ahogy visszaszüremkedtek a kerítés likaihoz. Képviseltette magát a rendőrség, és volt kirendelve ügyeletes tűzoltó is - ah, ha a vágyak lángra kapnak, akkor kell majd közbelépnie. A trupp amúgy sztenderdeket játszott, csupa olyan jelenetet, aminek nagy volt a kosztümigénye. Ám a műsor jellegére tekintettel mindig nagyon későn kezdtek. Olyankor mi már régestelen rég a tévéadást bámuljuk.

Pénteken (8-án) kezdődik a labdarúgó Európa-bajnokság az m1-en - milyen szerencse, hogy minket itt csak filmek érdekelnek. Már délutáni negyed hatkor a film+-ra érkezik a Metró 1985-ből, amikor még úgy tűnt, hogy Luc Bessonból jó rendező lesz, Christopher Lambert-ből pedig jó színész. Ne legyenek soha nagyobb csalódásaink! Este kilenckor a Hálózat Tv-n még mélyebbre ássuk magunkat a szerfelett kínos francia félmúltban: Valaki az ajtó mögött (1971). Sajnos ez a valaki Charles Bronson, és neje őnagysága, bizonyos Jill Ireland vagy Anthony Perkins elől bújt oda - ne kérdezzék, hogy mitől francia ez a rémes műdarab. Megmondom én anélkül is: a zenéjét Georges Garvarentz szerzette, aki a Surcoufét is. Épp itt az ideje, hogy meghallgassuk (http://www.youtube.com/watch?v=YOUAOcdlTcs)! Király volt, nem?

Szombaton Maci Laci az HBO-n simán lenyomja a német-portugált este nyolckor, kilenctől pedig a Törés a Coolon a második félidőt. Ez az, amiben Sir Anthony (az ősi Hopkinsok közül) megvalósítja a tökéletes bűntényt.

Vasárnap éjjel egykor, naná, majd reggel hatkor indul Az éjszakai busz irániakkal a fedélzetén az m1-ről. A MiB értő nézői azonban már túl vannak egy Rumlis vakáción nyolctól a tv2-n. A köztes populáció nézte a Dunán a Suttogásokat és sikolyokat, 11-től.

Hétfőn a helybéli lágyszívű kritikus elírta előlünk beljebb a műsort, de ha a Bűnös Miami után is maradnak az HBO-n, megnézhetik Kris Kristofferson és Val Kilmer hangulatos kettősét Az éjszaka országaiban - anno dicsértük.

Kedden megint Hálózat, kilenctől! Hol, ha nem itt: A per. Nyilván egy jutányosabb Perkins-pakk esett le a kamionról. Rögtön utána a Filmmúzeumon A hét mesterlövész - na, annak is van egy zenéje: Elmer Bernstein. Dúdoljam?

Szerdán végre szünnapot tartunk.

Csütörtökön is azt kéne, bár Sharon Stone és az Elemi ösztön sokaknak csábító lehet a film+-on, tizenegykor. Bár ezzel az erővel a Vigyázat, Vadnyugat!-ot is megnézhettük volna nyolctól a Filmmúzeumon. Keresek is hozzá egy képet mindjárt az örök kedvencről, Riccardo Pizzutiról. Maguk is nézegessenek képeket tévézés helyett!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.