Csak hogy bekössük a nagy egészbe: az Ondine a Neil Jordan-i életműben a személyes hangvételű házidolgozatok, a rendező ír csecsebecséi közé tartozik. Habár hollywoodi portyázásai ezt olykor elhomályosítják, Jordan leginkább otthon, az ír partokon szeret tenni-venni, s ha szembejön egy mítosz, a szépre fogékony filmrendező örömmel nem tér ki előle. Ezúttal a selkie néven ismert fókatündér jött szembe Jordannal - több se kellett a kelta mítoszokhoz vonzódó mesternek, fogott egy női példányt, és beterelte Colin Farrell hálójába. A dolgot bonyolítja, hogy Farrell nem egy népmesei, hanem egy nagyon is mai halászt játszik, akinek nagyon is mai hálójában akad fenn a szép vagy nimfa, vagy nem nimfa - ennek eldöntése a film egyik tétje, más tétje nincs is nagyon neki.
Míg nimfaábrázolásban Jordan teljes művészi szabadságot élvez (fókatündérének vonzalma a csipkés alsóneműkhöz igazi kuriózum), halászábrázolásban meglehetősen ismerős sémákat követ. Echte dubliniként Farrellnek nem kell ugyan dialect coach, hogy írül szólaljon meg, s ennyiben autentikus is a szerepre, de mit ér a helyes kiejtés, ha a fókatündér és a nagyon mai halászlegény párosából az utóbbi tűnik a valószerűtlenebb figurának. Ez vagy ciki, vagy rendezői koncepció - utóbbi esetben az utókor még megszavazhat a filmnek egy felmentő ítéletet. Bár minden próbálkozás szimpatikus, ami a vízi tündérek komolyanvételét célozza, Jordan filmjének bárgyú romantikája és ügyetlen mítoszlebegtetési kísérlete évtizedekkel veti vissza az ír fókatündérek hollywoodi érdekképviseletének ügyét.
Forgalmazza a Pro Video
