Ugye, erről nem fogsz rosszat írni? Erről nem írhatsz rosszat! És ha holnap palacsinta lesz ebédre? Mit tehet az ember ilyen családi nyomás, ennyi, nokiás dobozba csúsztatott palacsinta gondolatára? Acélozzuk meg magunkat, hessegessük el a nutellás-marmeládos palacsinták képét, és mondjuk ki nyíltan: a Paddington 2 egy hajszálnyival alulmarad a Paddington 1-gyel szemben. Míg az első láttán majd leesett az állunk, hogy egy migráns maci és a nemes irodalmi alapanyagokat is könnyű szívvel megszentségtelenítő filmipar találkozásából micsoda pazar, marmeládban és érzelmekben gazdag, humanista és medveista produkció, tehát tökéletes film született, addig a második részben szívből mintha egy hajszálnyival kevesebb lenne, mint marmeládból. Ez a legkevésbé a maci hibája, ő ugyanaz a csupaszőr, csupaszív, szerethető clown, akinek megismertük, közszolgálati hatása is elvitathatatlan, most épp arra hívja fel a figyelmet, hogy soha ne vágassunk hajat ott, ahol medve kezeli a nullásgépet. Popkulturális kikacsintásból is kapunk egy keveset, sőt, nem is olyan keveset. Hugh Granttel eljátszatni a főgonoszt, a levitézlett egykori sztárt, aki mostanában már csak kutyaeledeleket reklámoz, pompás ötlet, de Grant, még ha érti is a medvehumort, kicsiny tappancsaival rátelepszik a filmre, míg régi kedvenceink – az örök zsörtölődő Peter Capaldi és az örök jószívű Jim Broadbent – kissé beleszürkülnek a színes kavalkádba, melyben egy hátaslónak használt kutya és egy marmeládba bódult börtöntöltelék (a nagyszerű Brendan Gleeson) is feltűnik. Agyő, palacsinták!
Forgalmazza a Freeman Fim
