Film

Paddington 2

  • - kg -
  • 2018. január 14.

Film

Ugye, erről nem fogsz rosszat írni? Erről nem írhatsz rosszat! És ha holnap palacsinta lesz ebédre? Mit tehet az ember ilyen családi nyomás, ennyi, nokiás dobozba csúsztatott palacsinta gondolatára? Acélozzuk meg magunkat, hessegessük el a nutellás-marmeládos palacsinták képét, és mondjuk ki nyíltan: a Paddington 2 egy hajszálnyival alulmarad a Paddington 1-gyel szemben. Míg az első láttán majd leesett az állunk, hogy egy migráns maci és a nemes irodalmi alapanyagokat is könnyű szívvel megszentségtelenítő filmipar találkozásából micsoda pazar, marmeládban és érzelmekben gazdag, humanista és medveista produkció, tehát tökéletes film született, addig a második részben szívből mintha egy hajszálnyival kevesebb lenne, mint marmeládból. Ez a legkevésbé a maci hibája, ő ugyanaz a csupaszőr, csupaszív, szerethető clown, akinek megismertük, közszolgálati hatása is elvitathatatlan, most épp arra hívja fel a figyelmet, hogy soha ne vágassunk hajat ott, ahol medve kezeli a nullásgépet. Popkulturális kikacsintásból is kapunk egy keveset, sőt, nem is olyan keveset. Hugh Granttel eljátszatni a főgonoszt, a levitézlett egykori sztárt, aki mostanában már csak kutyaeledeleket reklámoz, pompás ötlet, de Grant, még ha érti is a medvehumort, kicsiny tappancsaival rátelepszik a filmre, míg régi kedvenceink – az örök zsörtölődő Peter Capaldi és az örök jószívű Jim Broadbent – kissé beleszürkülnek a színes kavalkádba, melyben egy hátaslónak használt kutya és egy marmeládba bódult börtöntöltelék (a nagyszerű Brendan Gleeson) is feltűnik. Agyő, palacsinták!

Forgalmazza a Freeman Fim


Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.