Magyar Narancs: Miért vállalta a "plakátsztár" szerepét?
Juliette Binoche: Épp itt volt az ideje, hogy Cannes-ról megváltozzon a közfelfogás. Nagyon is ráfér az irányváltás, az eddigi sztereotípiák megváltoztatása, hogy ott minden csak csupa glamour. Persze az is, de sok minden más is. Például ablak, kitárulkozás a világ ismeretlen filmesei felé, párbeszéd a kultúrák, a népek, az identitások között - kézenfekvő tehát, hogy örömmel vállaltam a felkérést. Amúgy az egyik legjobb barátnőm, a híres, Amerikában élő fotós, Brigitte Lacombe csinált rólam képeket, őt még Az angol beteg forgatásán ismertem meg.
MN: A szerepek kiválasztásánál is a személyiségek szerint dönt?
JB: Még szép! A művészet minden téren bizalmi, érzelmi, rokonszenvbeli kérdés. Kölcsönös szeretetáramlás nélkül képtelen volnék átadni magam bárkinek és bárminek. Amikor elolvasok egy forgatókönyvet, az első kérdésem magamhoz: "Kivel mit szeretnél megélni?"
MN: Az önátadás szokatlan módját választotta Akram Khan brit-iráni koreográfus, táncos IN-I című kétszemélyes darabjában. Régóta érdeklődik a tánc iránt?
JB: Még a gyerekkoromból jön. Emlékszem, egy napon azzal álltam az apám elé, hogy táncos leszek, vagy bohóc. Pár évig balettoztam, végül azért hagytam abba, mert túlsúlyos és szertelen voltam. Évtizedekig jegeltem magamban az önkifejezésnek ezt a féktelenül szabad vágyát. Aztán pár éve találkoztam Akrammal. Nem ő "ugrott rám", hanem én őrá! Az IN-I közös kreációnk. Igazán soha nem éreztem magamat a helyemen a színpadon. Még olyan prózai előadásokban sem, mint amiket Londonban játszottam. A színpad a tökéletes kiszolgáltatottság állapota. Nincs mentőöv, amibe kapaszkodhatsz, csak a partnered szeme, lénye, energiái. A testi-lelki meztelenség, a valódi felszabadultság hívásának engedtem, amikor újra elkezdtem edzeni, próbálni, a testem reakcióit figyelni.
MN: Mindezt már negyvenen túl. Nem félt a tét nagyságától?
JB: A korral együtt nő a bátorságom. És igazat szólva soha nem féltem a kritikáktól, attól sem, ha kinevetnek. Egyre eltökéltebb és szenvedélyesebb vagyok.
MN: Lázadó gesztusnak szánta, hogy pár éve meztelenül állt modellt a francia Playboynak?
JB: A meztelenség nekem egyenértékű a szabadsággal. Színészként sem teszek mást, mint hogy lemeztelenítem magam. Lélekben nehezebb levetkőzni, mint testileg. Különbséget teszek céltalan magamutogatás és natúr létezés között. Én az utóbbit "gyakorolom", kicsit megmutatva azt is, hogy egy nőt nem a kora, a kifogástalan alakja éltet.
MN: Az utóbbi években kedvet kapott a festéshez és az íráshoz.
JB: Szerintem mindenkinek szüksége van arra, hogy megszabaduljon a régi "bőreitől", szokásaitól, hogy átalakuljon. Időszakosan különféle szövegeket írok, rajzolok, festek, fotózom. Úgy adódott, hogy az írásaim versekké álltak össze. Hozzáteszem, a szépirodalommal picit hadilábon állok. Kapok is szemrehányásokat az író barátaimtól, hogy nem olvasom el a könyveiket. Balzacon, Dosztojevszkijen, Thomas Mannon nőttem fel kamaszkoromban, leginkább az ő társadalmi, pszichológiai megközelítéseik érdekeltek. Amióta filmezem, rengeteg forgatókönyvet olvasok, emellett a spirituális művek jelentik számomra a lélegzetvételt. Ami a képeket illeti, többségüket forgatási élmények ihlették.
MN: Miért kezdett spirituális dolgokkal foglalkozni?
JB: Huszonöt éves lelkes lázadó voltam, amikor Léos Caraxszal öszszekerültem. Soha nem éltem át olyan viszontagságos időszakot, mint amikor A Pont-Neuf szerelmeseit forgattuk. Több hónapos leállások, pénzhiány, kommunikációképtelenség. Pocsék lelkiállapotban voltam, ráadásul fizikailag is lebetegedtem. A betegágyamnál meglátogatott egy táncos barátnőm, ő adta a kezembe Mallász Gitta Az angyal válaszol című könyvét, ami minden túlzás nélkül megváltoztatta az életemet.
MN: Hogyhogy?
JB: Egyszerűen felülírt mindent, amit addig hittem életről, szenvedésről, kegyelemről, hitről. Négy deportálásra, halálra váró ember történetén keresztül megláttam az alagút mélyén a fényt. Hirtelen úgy éreztem, hogy ha az emberiség legsötétebb korszakában voltak emberek, akik reméltek, hittek, egymásba és égi üzenetekbe kapaszkodtak, akkor az én hozzájuk képest elenyésző nyűgjeimre is létezik orvosság. Mintha csak új önazonosságot kaptam volna.
MN: Az önfeledtsége, a kozmopolita világszemlélete is ebből a megfoghatatlan tartományból táplálkozik?
JB: Két lábbal járok a földön. Szeretek, dühöngök, csalódom, kísérletezem, a korlátaimat feszegetem. Mégis belülről úgy érzem, hogy minden harcomat, érzékenységemet, szenvedélyemet valami láthatatlan erő koordinálja. Különben széthullanék.
MN: A vallás is része a mindennapjainak?
JB: Mondhatni, klasszikusan keresztény családban nőttem fel. Az első döbbenet akkor ért, amikor megkérdeztem anyámat, hogy hisz-e Istenben, mire ő azt felelte, nem tudja. Azon túl minden vallási érzés meghalt bennem. Rengeteg vallással, világnézettel találkoztam az utazásaim során. Mindegyikből azt a következtetést vontam le, hogy az igazi vallások a szeretetről szólnak, hogy a pokol a bezártságot jelenti, a paradicsom pedig a nyitottságot.
MN: Megannyi magányos, szótlan, enigmatikus figurát keltett életre a filmvásznon. Ezekhez a szerepeket is spirituális úton közelíti meg?
JB: Hogy ki honnan, milyen úton közelíti meg őket, magánügy. Végső soron minden hitelesség kérdése. Egy színész munkája első lépésben az önmagával folytatott munkáról szól. Hogyan lehetnék őszinte sok millió ember szemében, ha nem vagyok az magammal szemben. Egy alkotó lénynél szerintem elkerülhetetlen, hogy egyszerre legyen jelen a valóság szintjén és a szellemi tartományokban. A kettőt egyensúlyba hozni, átáramoltatni magunkon, az agyunkon, a szívünkön, ez a dolgunk. Ezért sem vállalok erőszakos szerepeket.
MN: A magánéletét is ezen a kettős szinten éli?
JB: Nálam nem válik külön magánélet és hivatás. Olykor ez problémákat is okoz.
MN: Miért éppen a kambodzsai árvák támogatását vállalta a kozmetikai reklámok bevételéből?
JB: Kambodzsában forgattam, amikor szembesültem az ottani kiskorúak életével. Iszonyatos megpróbáltatásokat éltek meg azok a gyerekek. Nyolc-tíz évesek esnek áldozatul a prostitúciónak. Arra törekszem, hogy minél több gyereket lehessen visszahozni a normális létbe, kiszakítani őket a nyomorból. A nyugati civilizációban mindannyian felelősek vagyunk. A hihetetlen gazdagságunk elképzelhetetlen lenne, ha nem zsákmányoltuk, szipolyoztuk volna ki évszázadokon át a szegény országokat. Minden "szónoklat" hiábavaló, ha nem cselekszünk, ha nem lépünk fel cselekvőleg a megmentésükért.
