Egy fiatal filmes és egy ifjú irodalmár - Dér Asia és Gerőcs Péter - felkerekedtek, hogy utánajárjanak egy rég elhunyt író titkának. Úgy kezdődik ez, mint egy népmese, s mégis egy kiváló dokumentumfilm a vége.
Éppen kilencven éve született, s tíz éve hunyt el a huszadik századi magyar próza egyik legzárkózottabb és legnagyobb hatású alakja, Mészöly Miklós. Utánozni senki sem akarta, de pályatársainak művészetében fellelhető alkotásmódjának hatása. Úgy beszél róla ez a tucatnyi író és irodalomtörténész, mintha legtöbbjük Mészöly "csíkos matróztrikójából" bújt volna elő. Nádas, Esterházy, Krasznahorkai vagy éppen Pályi András: mind tanultak tőle valamit, ami egy életre szól. De nem csak ezt láthatjuk a 80 perces filmben. Első fénytörésben még csak az embert, a rejtélyes idegent, az írót, aki huncut, közvetlen mosollyal tekint vissza ránk - a szintén megszólaltatott - Móser Zoltán fényképeiről, mégis megfoghatatlan. Mintha ennek a képnek a varázstalanítását vállalta volna a film második fele, de az oszló ködben a világítótorony még titokzatosabbnak látszik. A mítosz tisztul, de rendíthetetlen marad.
A film maga - néhány technikai problémát leszámítva, mint a gyakran kifejezetten rossz hangosítás, vagy a ritkán, de akkor feltűnően jelentkező vágástechnikai malőrök - jól összerakott, ritmusos anyag. Szerkezete izgalmas, mivel úgy vannak egymás után illesztve a beszélők, hogy láthatóan ugyanarra a kérdésre reflektálnak, azt járják körül, s így mintha látatlanban is reagálnának egymásra. Érdekes látni a különböző Mészöly-élményeket, a néha egymásnak feszülő, eltérő emlékeket, melyekből egy ellentmondásos személyiség sziluettje rajzolódik ki előttünk. Persze itt minden személyes, szubjektív, sőt miként A tágasság iskolájában olvashatjuk: "Ahhoz képest, hogy tudatunk objektíven tükrözi a valóságot, elég sokat tévedünk".
Kino, november 24.
