Aligha ragadtatjuk vad fantáziálásra magunkat, ha úgy képzeljük, a Django elszabadul nem csupán újabb építőelem lehetett a pályáját becsülendő tudatossággal konstruáló Tarantino számára, hanem a trófeák trófeája, a testet öltött nagy ábránd. A western, Amerika egyik legeredetibb és legnagyobb hatású hozzájárulása a filmtörténethez, s persze a zsáner vérben, lőporban és balos keserűségben pácolt olasz mutációja mindig is halálosan izgatta a mozis műfajok egyik legszabadabban garázdálkodó szerelmesét, és ez az izgalom a nyilatkozatain túl néhány év után igen markáns nyomot hagyott az általa rendezett játékfilmeken is, legkivált a Kill Billen.
Mindezt és a maga közel három órájában elénk került végeredményt figyelembe véve aligha állítható más, mint hogy a Django elszabadul elsősorban mozgóképi illusztráció a megkésett vállalkozás szócikkéhez. Nem csupán a 90-es évek ereje teljében lévő Tarantinója tudott volna ugyanis ennél többet kihozni egy westernből, hanem - nagy valószínűséggel - az elmúlt tíz év azon Quentinje is, aki még nem szánta rá magát az előző filmjében levezényelt esztétikai fordulatra. A Becstelen Brigantyk kétségkívül új mellékutat csatolt Tarantino húsz éven át koptatott sztrádájához - megengedőbb olvasatban a Django elszabadul a vaskövetkezetességgel felépített második állomás volna ezen az úton, ám közelebb járunk az igazsághoz, ha hozzátesszük, hogy ugyanazt a mérsékelten jó ízű csemegét árulják itt is, csak a csomagolás lett a nasson látványosan más.
Az amott SD-tisztet, itt fejvadászt alakító Christoph Waltz testében közlekedő vándormotívumon túl a legfontosabb, hogy Tarantino ezúttal is ugyanazzal a két fő fogással próbálja meg nézőjét a székbe passzírozni. A felettébb élvezetes vágybeteljesítés az egyik, hisz míg a Brigantykban nácikat agyabugyáló zsidóknak, addig a Djangóban egy rasszista déli bunkókat regulázó exrabszolgának kell vidám szívvel szorítani; a másik a bohózatba illően maníros szerepformálás és a brutális erőszak egyidejű alkalmazása, vagyis a stilizáció. A figyelemre méltó az, hogy bár mindez így együtt eredetibbé és érdekesebbé teszi Tarantino legújabb próbálkozásait a hollywoodi termelés 95 százalékánál, önmagában mégis csupán ötven-hatvan percre elegendő üzemanyagot biztosít ennek a két filmnek.
A legfrissebb dobásban a laposodás egyik oka, hogy nem csupán Django szabadul el látványosan, hanem a filmidő is. Tarantino egyetlen olyan filmje, amely két óra fölé kúszott, mégis minden a helyén volt benne, a Jackie Brown volt - azóta a legütősebb munkája, ha a Kill Billt egyetlen filmnek számoljuk, aligha véletlenül az volt (a Halálbiztos), amely egyúttal a legrövidebb is. A Django elszabadul a közepe táján ijesztő tántoríthatatlansággal leül, sőt ledől, mint ültetvényes a desszert után, hogy egy rendkívül kínos vacsorajelenet végeztével nagy nehezen beinduljon, majd egy teljesen felesleges, erőltetetten megírt zárlatduplázás kedvéért újra leüljön; mindezt azért, mert Tarantino számára - alighanem kedvenc filmje, A Jó, a Rossz és a Csúf félreolvasása miatt - az epikus western leginkább a borzasztó hosszúval egyenlő. Csakhogy a gegművészként megismert Tarantinónak egyáltalán nincs 165 percre elegendő szövegi vagy egyéb természetű poénja (a Django elszabadul a Brigantykhoz hasonlóan a háromszor elsütött viccek filmje), és az sem ritka, hogy egy-egy groteszk hangot jócskán félreintonál: míg Leonardo DiCaprio perverz rabszolgatartója például jól illik a képbe, a mellette sertepertélő Samuel Jackson egy balul sikerült Eddie Murphy-szkeccs és a Vissza a jövőbe 2. öreg Biff Tannenje között létesít szándékolatlanul és gyötrelmesen kapcsolatot, noha még ő sem annyira nyomasztó, mint Franco Nero, az eredeti Django együgyű cameója.
Maradna még a zsonglőrködés a műfajokkal, de míg a Volt egyszer egy vadnyugat és Az üldözők odacsempészése a második világháborúba vagy Morricone heroikus dallamainak belefütyülése egy kungfucsatába nem kevés bájt hordozott magában, addig a westernmotívumok használata westernfilmben legalábbis kevésbé pikáns. A zenében van egy-két jól sikerült elhajlás (a floridai hiphopsztár, Rick Ross belecsúsztatása a 19. századba feltétlenül ezek közé tartozik), de összességében Morricone vadnyugati fegyverpárbajokhoz írt témái uralják a filmet, valamint, bár egyáltalán nem zavaró mértékben, a Corbucci-idézetek, amelyek sajnos egytől egyig arra emlékeztetik a spagettifalókat, hogy az olasz mester ezeket a trükköket mennyivel jobban is csinálta egykor (gondoljunk például az átvérzett fehér szegfű A zsoldosból csent képére). Tarantino persze a rehabilitációs erőfeszítéseiről is ismert, és ha ezzel a rokonszenves, de erősen félresikerült művével beleírja a fejekbe, hogy Leone műfajában igenis létezett még egy zseniális Sergio, akkor a végkövetkeztetés az is lehet akár, hogy minden nagyon rendben van.
Az InterCom bemutatója
