Interjú

"De legalább nullán vagyok"

Benh Zeitlin forgatókönyvíró, filmrendező

Film

A Robert Redford nevéhez fűződő Sundance Institute saját neveltje, első nagyjátékfilmjét az intézet kurzusain kalapálta készre. A messzi dél vadjait már játsszák a hazai mozik - ez alkalomból beszéltünk vele telefonon.

Magyar Narancs: Kijárta a Sundance forgatókönyv-fejlesztői és rendezői kurzusait. Mit takar egy ilyen, laboratóriumnak is hívott fejtágítás?

Benh Zeitlin: Világklasszis szakemberek segítenek. Mikroszkóp alá veszik a filmed minden egyes részletét. A forgatókönyved minden fordulatát meg kell indokolnod.

MN: Kik ezek?

BZ: Például Gazdag Gyula vagy Joan Tewkesbury, aki Robert Altman Nashville-jének a forgatókönyvírója, de ott volt Ed Harris is.

MN: Gazdag Gyula mit tanácsolt?

BZ: Ő igazi mindenes, aki az érkezési oldalon vár, és felteszi az első és legfontosabb kérdést, hogy mit is akarsz kezdeni a filmeddel. ' az, aki minden egyes jelenetre rákérdez, aki figyelemmel kísér az ott-tartózkodásod teljes időtartama alatt. Folyamatosan kérdéseket tesz fel, hogy mi és hogyan illeszkedik abba a képbe, amit arra a bizonyos első kérdésre válaszul felvázoltál.

MN: És mit válaszolt Gazdagnak arra, hogy mit akar a filmjével?


 

BZ: Valami olyasmit, hogy arról akarok filmet készíteni, hogy miként éljük túl a minket formáló, a személyiségünket alakító erőket.

MN: És Ed Harris mivel járult hozzá a filmhez?

BZ: Bár rendezői minőségben vett részt a programban, le sem tagadhatta volna, hogy mindenekelőtt színész. S mint egy olyan színész, aki olykor rendez is (a Pollock és az Appaloosa c. filmeket - a szerk.), elsősorban arra adott tippeket, hogyan bánjak a színészekkel. Szerinte például nem elég azt mondani egy színésznek, mondjuk, az apát játszó amatőrnek, hogy a következő jelenetben viselkedjen úgy, mint aki megőrült. Ha a rendező nem magyarázza el, honnan jön adott esetben az őrületig fokozódó harag, akkor hamis és erőltetett lesz a végeredmény.

MN: A főszereplő, Quvenzhané Wallis ötéves volt, amikor a filmet forgatták. Egy ötéves kislánynak hogyan magyarázta el karaktere lelki mozgatórugóit?

BZ: Nyilván nem úgy, mint egy meglett férfiembernek. Megkérdeztem tőle például, hogy félne-e, ha egy tömött szupermarketben szem elől tévesztené az édesanyját. S mivel azt válaszolta, hogy igen, az nagyon megrémisztené, a megfelelő jelenet előtt csak emlékeztetnem kellett erre, s máris hiteles volt a félelme.

MN: És ön mitől fél?

BZ: Én csak attól félek, hogy csalódást okozok magamnak.

MN: Eddigi pályafutása során sikerült?

BZ: Istenes a helyzet. Hibázni mindenki hibázik, az ember olykor elszúr egy-egy jelenetet, vagy olyan dolgokat ír a forgatókönyvbe, amiket később ki kell húzni, mert szörnyen bénák. Mindenkivel megesik az ilyesmi, napi szinten sok harcom van magammal nekem is, de még sosem hagytam úgy ott filmet, hogy ne legyek kibékülve vele.

MN: Független filmkészítő lévén, gondolom, nem vetette fel a pénz.

BZ: Függetlenek és függetlenek között is nagy a különbség, túl is van misztifikálva ez az egész, sokan azokat is függetlennek tartják, akik mögött valójában egy nagy stúdió áll, még ha nem is közvetlenül. Mi azonban teljesen gerillában nyomtuk, a töredékéből gazdálkodtunk annak, mint ami például egy függetlenségét fennen hangoztató, bár nem is olyan független független film rendelkezésére áll. Panaszra azonban így sincs okom, mert az első kisfilmemet például a saját és szerencsétlen ismerőseim hitelkártyája bánta. Az ilyet nem is függetlenfilm-készítésnek, hanem credit card filmkészítésnek hívják. Minden hitelkártyát lemerítettem, ami csak a kezem ügyébe akadt. Ehhez képest nagy előrelépést jelentett A messzi dél...

MN: Most hogy áll az egyenlege?

BZ: Pénz most sincs a kártyámon, de legalább nullán vagyok, és nem mínuszban.

MN: A ötéves Quvenzhané Wallis mellett a film másik főszerepét egy New Orleans-i pékre, Dwight Henryre osztotta. Talán erre mondják, hogy kockázatos döntés.

BZ: Más produkciókban talán annak számított volna, de nem nálunk, ahol szinte mindenki az első filmesek nyugalmával állt neki a dolgoknak. Hónapokat töltöttem Dwighttal, átbeszéltük az egész életét, és megtaláltuk azokat az élményeket, amiket tudtunk használni. Nemegyszer került a halál közelébe, átélte a Katrina hurrikán pusztítását, és ezekre az élményeire mi is építettünk.

MN: Elég sok feladatot osztott magára, a rendezésen és a forgatókönyvíráson túl például a zeneszerzést is.

BZ: Autodidakta zenész vagyok, tipikus történet az enyém, a sulizenekarral és némi gitározással. Persze dalokat is írogattam, mint minden korombéli. Komoly háttérrel vágtam tehát neki a filmzeneírásnak. Kate Bushtól Michael Nymanig, Carter Burwelltól Rahmanyinovig sok mindent beleépítettem a film zenéjébe. Még Madonnától is előkerült a Like a Prayer.

A messzi dél vadjai kritikája itt olvasható.

Neked ajánljuk