Interjú

„Semmi kedvem magamat nézni”

Sarah Polley színész, filmrendező

  • K. L.
  • 2012. december 27.

Film

Atom Egoyan, Terry Gilliam vagy Wim Wenders színésze hat éve mutatkozott be rendezőként az Egyre távolabb című filmmel. Most itt a második saját munkája. A kanadai művésznő a San Sebastián-i Filmfesztiválon mesélt nekünk figyelemre méltó új művéről, a Volt egy táncról, amely ma kerül a mozikba.


magyarnarancs.hu: Kötelező kérdés: miért pont Leonard Cohen slágerét választotta filmcímnek?

Sarah Polley: Írás közben ezt a dalt hallgattam, segített elképzelni a szereplőket. Úgy éreztem, a hangvétele jól illik ahhoz, amit a film szimbolizál. Bármi legyen is az, mivel most sem igazán világos számomra.

magyarnarancs.hu: Ezt hogy érti?

SP: Nem vagyok híve azoknak a filmeknek, ahol szájbarágósan zengedez a mondanivaló. Sokféle indok vagy motiváció is közrejátszhat abban, miért fog bele az ember egy mű megalkotásába. De hogy mik a tudatalatti okok, azzal úgysem leszünk tisztában. Amikor elkezdtem írni a forgatókönyvet, eleinte csak annyi volt biztos, hogy lesz benne meztelenkedés, és a szülővárosomban, Torontóban játszódik majd. Nyáron – mivel a filmekben állandóan csak a zord télben mutatják Torontót, én viszont mindig zöldellő, napsütötte városként emlékszem rá, amikor távol vagyok tőle. Az Egyre távolabb vágásakor vetettem papírra a történet vázát, aztán két évvel később újra elővettem, és kidolgoztam. Néhány hónap alatt elkészültem vele. Nagyon korán írok. Reggel hat és nyolc között már gépelem a sorokat a komputerembe a hálószobámban.

magyarnarancs.hu: Mindkét rendezésében egy párkapcsolat későbbi fázisára koncentrál.

SP: A kezdeti felhőtlen boldogság helyett nem sokkal izgalmasabb az, hogy miután két ember alaposan kiismerte egymást, miként jön rá arra, mennyire szörnyű alak a másik? Na jó, kicsit túlzok, de alapjában véve úgyis mindig ez történik, nem? Aztán valahogy túltesszük magunkat az egészen.

magyarnarancs.hu: Bár a Volt egy tánc alapvetően romantikus film, tényleg átjárja az illúzióvesztés érzése.

SP: Azt az ürességérzetet akartam megragadni, amit hajlamosak vagyunk túlmagyarázni. Érezzük, hogy valami nincs rendben. A filmbéli hősnőnek például sírhatnékja van, de nem tudja, miért. Mindenhez okot akarunk rendelni – különösen a nyugati kultúrában vagyunk hajlamosak erre. Pedig szerintem az érzelmeknek nem mindig van konkrét okuk. Az emóciók természetesek, és csak úgy vannak. Meg vagyok róla győződve, hogy az ürességérzet például egyszerűen része az emberi természetnek.

magyarnarancs.hu: Akkor mi a megoldás, bele kell törődni a spleenbe?

SP: Azt a helyzetet, amiben nem érezzük jól magunkat, mindig próbáljuk gyorsan valami mással behelyettesíteni – de az esetek többségében ez nem működik. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha életünk olyan szakaszában vagyunk, amikor kevésbé szembesülünk a nyugtalanító érzéseinkkel. Nagyon határozott ideákat nevelnek belénk a boldog, hosszan tartó párkapcsolatokról. És ha szétmegy egy kapcsolatunk, könnyen csődtömegnek érezzük magunkat.

magyarnarancs.hu: Mígnem egy véletlen találkozás megváltoztatja az életünket – legalábbis az ön filmje szerint. Hisz a véletlenekben?

SP: Azok a véletlen találkozások, amik velem előfordultak a valóságban, a filmekben hihetetlennek és erőltetettnek tűnnének. De a véletlenek mindannyiunk életében nagy szerepet játszanak, igen.

magyarnarancs.hu: A nem éppen jóképű és nem éppen komoly szerepeiről ismert Seth Rogen szerepeltetése férfi főszereplőként meglehetősen rendhagyó választás.

SP: Mindenki ezt mondja, de én egyáltalán nem éreztem így. Én mindig azon döbbenek le, ha egy drámai színészről kiderül, hogy kiváló komikus. Fordítva sokkal természetesebb. Michelle Williams is olyan öniróniát, humort és játékosságot tudott belevinni a szerepébe, amire a Blue Valentine-ban nem volt lehetősége, holott az is hasonló témát dolgozott fel, a házasság kihűlését. Michelle egyébként sokkal jobban megértette az általam írt figurát, mint én! Nélküle talán nem is lenne értelme ennek a filmnek!

magyarnarancs.hu: Ön színészként olyan rendezőkkel dolgozott, mint David Cronenberg (eXistenZ), Atom Egoyan (Eljövendő szép napok, Exotica), Wim Wenders (Kívül tágasabb) vagy Terry Gilliam (Münchausen báró kalandjai). Mit tanult tőlük?

SP: Azt hittem, hogy irtó sok dolgot lestem el tőlük, hiszen négyéves korom óta forgatásokon töltöm az életem. De amikor elkezdtem rövidfilmeket rendezni, rá kellett jönnöm, hogy halvány fogalmam sincs a rendezésről. A kamera mögé állva nulláról kellett kezdenem. Két dolgot hasznosítottam színészi tapasztalataimból: pontosan tudom, hogy egy-egy rossz beszólással a rendező mennyire ki tudja döccenteni a színészt a szerephez szükséges érzelmi állapotából. Mindig ügyelek rá, hogy ilyen hibát ne vétsek. Isabelle Coixettől (Az élet nélkülem, A szavak titkos élete), aki megszállottja annak, hogy a pillanatban kell létezni, spontaneitást tanultam. Attól még, hogy pontosan tudod, mit akarsz, azért figyelned kell arra, mi zajlik előtted. Hátha beépíthetsz a váratlan mozzanatokból valamit a filmbe. Első rendezésem idején még teljesen kontrollőrült voltam, aminek a tapasztalatlanságom lehetett az oka. A Volt egy táncot sokkal rugalmasabban forgattam. A film leghitelesebb emberi pillanatai azok, amelyeket akkor adtak elő a színészek, amikor már befejezték a jelenetet, és játszottak tovább, mivel nem mondtam az, hogy „ennyi!”. Pontosan ezért forgattunk digitális kamerával, ahol nem számít az időtartam, s így spontán módon egészen lenyűgöző pillanatokat kaptunk lencsevégre. Abban a jelenetben, ahol Seth megtudja, hogy a felesége másba szerelmes, és összeomolva monologizál, három órán át filmeztem őt. Vágás nélkül! Brutális volt, felkavaró és megható, az operatőrrel együtt bőgtünk. A filmbe alig két perc került bele mindebből.

magyarnarancs.hu: Gilliam Münchausenje hírhedten kaotikus produkció volt – ön milyennek látta gyerekfejjel?

SP: Traumatikus élmény volt! Gyerekként beállítottak a hideg vízbe, és hatalmas robbanásokat kellett végighallgatnom. Többször is kórházba kerültem, miközben dolgoztunk a filmen. Hosszú időbe telt, mire fel tudtam dolgozni a történteket. Ez adta meg a lökést, hogy inkább független filmekben szerepeljek, és messziről kerüljem a szuperprodukciókat! Sok úgynevezett nagy lehetőségre mondtam nemet, de egyáltalán nem bánom.

magyarnarancs.hu: Akkor hát nem érzett késztetést arra, hogy átköltözzön Hollywoodba?

SP: De igen, csak hát nem szívesen adnám fel azt az életminőséget, amit abból nyerek, hogy Torontóban lakom. Különben is, teljesen más vagyok, mint az amerikaiak. És ezt nem akarom elveszteni, mert a munkám is a másságomból táplálkozik.

magyarnarancs.hu: Miért nem szerepel a saját filmjeiben?

SP: Élvezem, hogy beleszerethetek a színészeimbe. És semmi kedvem négy hónapig magamat nézni a képernyőn a vágószobában.

magyarnarancs.hu: A Volt egy táncban önéletrajzi történetet látunk?

SP: Nem. Csak egy igaz történetet. Én is fiatalon jöttem össze a párommal, aztán elváltam, majd új társat találtam, ismét férjhez mentem – mégsem rólam szól a film. Sőt akkor láttam neki a sztori megírásának, amikor még nagyon is jó korszakában volt az első házasságom. Rosszabbul végződött, mint a filmbéli frigy, mert nem lehetett harmadik félt hibáztatni. Nagyon megviselt a válásom. Még mindig hiányzik az a kreatív, művészi támogatás, amit az első férjemtől kaptam, aki filmvágó. Egyszerűen nem működött a kapcsolat. Amúgy a fiatal nők rendezéseiről mindig azt hiszik, hogy önéletrajziak. A férfiak műveiről miért nem feltételezik automatikusan ugyanezt?

Kritikánk a Volt egy táncról itt olvasható.

Figyelmébe ajánljuk