Film

Magyar Narancs: Az új lemezetek címének hallatán az ugrik be, hogy a "karácsonyi piacra" készült. A borítón egy kis bárány, a gyanútlan vevő meg jól megvásárolja a fa alá.

Magyar Narancs: Filmje első ránézésre igen közel áll a sokak szerint kívánatos európai modellhez. Törekedett erre?

- ismerős kölyökarc tekintett vissza az ajtóra aggatott hirdetményről. Meredten pislogtam: de hisz ez a mi fiúnk, a Yonderboi!

Magyar Narancs:

Magyar Narancs: Mi lehet az oka, hogy épp most került sor ilyen átfogó igényű kiállításra?

Magyar Narancs: Ha összehasonlítja a

Magyar Narancs: Mióta táncolsz?

Magyar Narancs: Neved összekapcsolódott a

Magyar Narancs: Nagyon unod már, hogy mindig a

MN: Dolgozott egy Saar-vidéki aukciós házban és egy magángalériában is.

Magyar Narancs: Felidéznéd azt az időt, amikor a Bad Religion elindult a pályán? Milyen volt az amerikai punkszíntér a nyolcvanas évek elején, mi jelentette a fő inspirációt?

Magyar Narancs: A budapesti Operaházban meglehetősen szokatlan volt, hogy a zenészek majd kétszáz éve megszokott frakkja helyett az önök előadásán az árokban ülő zenekar egy még régebbi kort idéző, XVIII. századi jelmezben ült, és akárcsak ön, rizsporos parókát viselt. Ismerve erős vonzalmát a historikus előadásmód iránt, nyilvánvaló, hogy ez nem csupán külsőség, hanem egyfajta hitvallás is volt.

reklámozás és igazságtalan előnyteremtés veszélye nélkül nevesítve nem szólhatok, viszont azt sem állíthatom, hogy mondjuk a Szenkó Tréd ürögi csarnokában gyönyörködöm a kannás borokra hulló szűrt napfényben; tetővilágítás, ismerj magadra, menj. Nem. Egy kisebb vagy egy nagyobb vásárcsarnok, ha ellenállt a szupermarketesedésnek, és ha még mindig ott tart valaki, hogy vadászhat akciós termékre, olcsóbb árra, megfizethető neki még az ötforintos erőspaprika, vagy műanyag tányéron ráadásul húszat kap egy hatvanasért, avagy félpótkávé-keveréket tud még kikotorni valami alagsori polcról, netán a karzati büfében elébe teszik már a deci száraz fehér bort... vagyis ha játszhatja még azt a kéjes pajkoskodósdit, melynek jegyében szinte megörülünk, hogy ötezressel indul a világ, ezressel alig - csekély faldarabnyi sajt háromszáz, félliteres tejföl száznyolcvan, a liter bor is (és mi az!) kétszáz, s még milyen akkor, a pogácsa hatvan, nem folytatom. Éltem (s Londonban) 1994-ben még napi kétszáz forintból. És ha hétfőtől péntekig gombát eszem, akkor is csak a prézli vagy hagyma vagy fűszerpénzt (netán a tejfölét, az erős paprikáét! de ez szóismétlés, rendes író kerüli) kell hozzácsapnom, és londonias az összeg. Vagyis egyelőre megvagyunk, de vannak, akik még sebesebben kavarulnak a bajba. Mindegy, az életnek és az írásnak ez a kegyetlensége: vendéglők attól még kénytelenek reklámozni magukat, mert Rupliföldön tízezrek halnak éhen - különben ők is éhen halnának.