Az életrajzi adatok ismertek: Stefan Zweig, korának egyik legismertebb osztrák születésű írója életének utolsó nyolc évét emigrációban töltötte, távol a náci uralom alá került országoktól. Maria Schrader filmje e kényszerű odüsszeia állomásait veszi végig kíméletlen alapossággal és részletességgel, mellőzve az életrajzi filmek szokásos impresszionizmusát. Családi párbeszédeket, nyilvános diskurzusokat, apró epizódokat választ ki Zweig tengerentúli életéből és e látszólag redundáns részletekben gazdag életképeket a fókuszba állítva, lassú, de megfontolt ritmusban pergeti le a múlt század első felének egyik példátlanul népszerű, de otthon származása miatt megtagadott írófejedelmének utolsó éveit. Zweig számára az emigráció sem hoz gyógyírt: Brazília lenyűgözi, de képtelen szabadulni az emlékektől vagy megbirkózni a szeretett Európa pusztulása miatt érzett gyászával és a jövőtől való félelmével. Teher, ha szólni kell – még ha kitaszítottként is – a hazája ellen, reménytelen pacifistaként nem tud lelkesedni a háborúért és élete utolsó hónapjaiban mind mélyebb kétségbeesésbe zuhan – fiatal, súlyosan asztmás második feleségével 1942 februárjában követnek el öngyilkosságot, a német telepesek által alapított brazíliai Petrópolisban. Schrader Zweig-filmjéhez igazán remek színészeket választott: Josef Hader virtuóz módon formálja meg a szenvedő alkotót, első feleségének szerepében pedig az utóbbi években ismét örvendetesen aktív Barbara Sukowát köszönthetjük. Meglehet, e film nem éppen a virtuóz vizualitása miatt lesz emlékezetes, de azért akad néhány szépen megkomponált beállítása is. És ne felejtsük azt se, hogy egyik jelenetében hangzik el minden idők egyik legbetegebb Johann Strauss-feldolgozása.
