Haladtak szakadatlan, nem állította meg őket sem hideg, sem meleg. A hideg ugyebár odakinn dolgozott, mert ahol hó van, ott lesz valahol hideg is, aki bár láthatatlan, mégis észreveszi rögtön ember, állat egyaránt. A bújócskában is mindig őt találják meg először, csak furcsa tavaszi és őszi napokon lehet némi esélye, amikor a költő kiáll a ház elé, vakarózik az ámbituson, megpödri a kabátján a gombot, s azt mondja, néd’ má’, a hideg bújócskázik a meleggel, de eső legalább nem lesz. S tényleg, látjuk is magunk előtt, de azért főként ő látja, a költő, hogy a hideg meghúzza magát a fészer sarkánál, a meleg meg áll a hátsó udvar közepén, forgolódik nagy tanácstalan pofával, hová bújtál, hová bújtál? Így játszik a két láthatatlan, mígnem a hideg elunva az idegtépő várakozást, kivág a fészer mögül, inaszakadtából rohan az apacsfal felé, a meleg meg még fordul egyet, de már felmérte, hogy nincs túl sok esélye. Azért nekiiramodik ő is, hátha a hideg elbízza magát, és kienged a végén, s akkor jobb benyúlással talán ipiapacs. Urbánus költő esetében mindez lakótelepi környezetben realizálódik, vagy még inkább a vároldal gesztenyéi alatt, s annak ugyancsak megvan a maga szépsége. Szóval a hideg kintről mart Troché fedetlenül maradt testrészeibe, vagyis az orcájába egyes-egyedül, Sztupa viszont soha semmit nem bízott a véletlenre, csak a szeme villogott, meg a keze alatt a gyalásón a napfény, mely a pergő hószemcséket is apró gyémántokká változtatta. De belül! Ott volt a nagy meleg, a százkilós vasutas bunda alatt! Szemre cudar sötétkék posztó, de alatta akolnyi néhai bárány lelke. Az alatt folyik ám a víz, egyenesen szakad, csorog le a nyaktól a gerincen, be a gatyába, pláne, ha erősen mozgérozik az ember. De Sztupának a száz kiló sem száz kiló, ha előre kell törni a hóban, de még csak nem is kilencvenkilenc, hanem semmi az inkább. Trochénak ellenben módszere volt. Sztupát vigye csak az akarat, gondolta, az én módszeremet nem ismeri senki, de ha előre kell törni a hóban, és itt most semmi kétség, török én, törjön utánam bárki a hóban, ha bír, de a módszeremet nem lesheti el senki, busman fejem széfjében hét pecsét alatt lakik az, s őrzi hét véres fogú cerberus. Így tört előre Sztupa és Troché a hóban, pörgött a kezükben mint rotor a gyalásó, szikrát hányt a gyémánthó, s amikor megpihentek, versenyeztek, ki tud szebb sötét sárga W-t vizelni a szűzfehér hóba.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
