Ómafa a kérdés után valami olyasmit érzett, hogy „most, ha gyerekek lennénk, biztos jól megkergetnének”, de azért továbbra is kérdőn nézett Sztupára és Trochéra. Ám Sztupa tekintetében a sistergő harag gyorsan átfordult valamiféle merengésbe, Ómafa – jelentős megkönnyebbülésére – például azt olvasta ki a mélybarna szempárból, hogy „hátha nem is olyan hülye ez a kérdés, s ha nem akkor, akkor tényleg, mikor, csak nem most”. Erre lehetett következtetni abból is, ahogy Sztupa megbökte Troché vállát, mintha azt mondaná neki, hogy „gyerünk, induljunk”. S indultak is, Ómafa már szinte a hátuknak kiabálta gyakorlatilag minden szava után felkiáltójelet téve, hogy „ha nem akkor, akkor csakis most, most, Sztupa, Troché, most”. A többiek lassan ocsúdni kezdtek a komorságukból, Kese felvihogott, de ő folyton nevetett, olyan mosolya volt, mint a fiatal Belmondónak. Sztupa és Troché közben kiértek az utcára, s mire a többiek utánuk tolultak, már nem is voltak sehol. Egyszerűen eltűntek az esőben, elindultak megkeresni Leonardo da Vincit. A többiek egy darabig tanácstalanul ácsorogtak a kapuban, tanakodván, hogy vajon jobbra indultak-e vagy balra, lefelé az alszegnek vagy fölfelé a főszegnek, aztán négyfelé váltak, s minden irányba elindult valaki, mert „segítségre lesz szükségük”. Ómafa ottmaradt az iskolában. Talán kellett is neki ez a kortynyi egyedüllét ahhoz, hogy belényilalljon a hirtelen nagyon furcsának érzett kérdés: „a faszt akarnak ezek Leonardo da Vincitől”. De Sztupa és Troché, mint általában mindig, most is pontosan tudták, hogy mit akarnak. Először is megtalálni, aztán majd mindent szép sorjában, ezért az eső sem zavarta őket, pedig Trochénak volt egy vadonatúj ún. esőkalapja, valami impregnált anyagból, lekonyuló karimával körben, hogy lecsorogjon rajta az esővíz, most hozta nyugatról. Kicsit sajnálta, hogy otthon hagyta, de reggel még jó idő volt. Az pedig meg sem fordult a fejében, hogy valami olyat kérdezzen, hogy „Sztupa, esetleg nem mehetnénk haza a kalapomért, vagy csak én”. Különben is szerette az esőt, harmadik típusú találkozás az anyatermészettel. De jobb is, hogy nem ment haza, mert hamarosan megtalálták Leonardo da Vincit. Volt nagy öröm és meglepetés. A meglepetés elsősorban annak szólt, hogy Leonardo da Vinci nagyon kicsike volt, és nagyon-nagyon részeg. Ilyen pöttöm Leonardo da Vincit még nem látott a világ! Meglehet, még ennyire ittast sem. Énekelt és kötekedett.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
