Szennybemenetel - John Waters filmrendező

Elkövetett már egy-két őrültséget életében, de a legutóbbi mindenen túltesz: 66 éves fejjel kiállt az út szélére, és elstoppolt Baltimore-ból San Franciscóba. Valóságos és elképzelt kalandjait a Carsick című könyvében örökítette meg. Ez ügyben hívtuk fel Cape Cod-i nyaralójában.

Magyar Narancs: Könyve kitalált részében elsőként egy drogdíler veszi fel, és rögtön fel is ajánlja, hogy finanszírozza 5 millió dollárral a válság miatt fiókban maradt gyerekfilmjét, a Fruitcake-et. A valóságban is előfordult, hogy drogdílerek finanszírozták a filmjét?

John Waters: A korai filmjeimet kisebb-nagyobb baráti kölcsönökből hoztam össze, és hát igen, a kölcsönadók között drogdílerek is voltak. Persze nem milliókat adtak. A többségük a haveri körömbe tartozott. Egy icipici igazság tehát van a fikcióban.

MN: Egy kis drogpénz a Rózsaszín flamingók és a Female Trouble elkészültét is segítette?

JW: Inkább a Desperate Livinghez volt szükség ilyen forrásbevonásra. Most, hogy mondja, a Female Trouble-ban is volt egy kis drogpénz. De nem a dílerek voltak az egyedüli befektetők; rengeteg embertől kértem kölcsön, a szüleimtől is. Mindenkinek mindent visszafizettem kamatostul. Még ma is csordogál egy kis pénz belőlük - akinek jár, ma is kap. A Poliészter volt az utolsó filmem, amit magamnak kellett összekalapoznom.

MN: Még mindig küldi a részesedést a dílereknek?

JW: Dílerek - ennyire azért nem volt ez üzletszerű, szervezett. Hippik voltak és a haverjaim, és hát mutasson egy hippit a hatvanas évekből, aki nem árult füvet. Nem a maffiával üzleteltem, hanem a füves hippi haverokkal.

MN: Tényleg gyerekfilm lesz a Fruitcake?

JW: A gyerekfilmek paródiája 13-as korhatárral. Egy 6 évesnek azért nem ajánlanám. Már minden más műfajt parodizáltam, ezt még nem. De egyelőre nincs meg az ötmillió: válság van. Nem vagyok már mai gyerek, eleget nyomtam undergroundban. Van egy összeg, ami alá már nem akarok menni.

MN: A fiktív stoppos kalandjai tele vannak szexszel. Az írás jó ürügy volt, hogy kiélhesse a stoppos-erotikus fantáziáit?

JW: Olyan sok szex lenne benne? Szerintem nincs sok. Szexelek egyet egy roncsderbiautóban. Együtt vagyok egy exhibicionista bankrablóval és a barátnőjével. Igyekszem szexhez jutni a börtönben. De hát ez a stoppolás lényege, nem? Kérdezzen meg bárkit, mi a legjobb a stoppolásban; nem kell piszkos fantáziájúnak lenni, hogy mindenkinek a szex jusson az eszébe. A stoppolás egy szexuális aktus. Mindig is az volt.

MN: Látott mostanában izgalmas szexet moziban?

JW: Úgy érti a normális filmekben?

MN: Úgy.

JW: Én nem nézek normális filmeket. Francia művészfilmeket nézek. De jó, mondok egyet: Harmony Korine-tól a Spring Breakers egy jó kis sexploitation film volt.

MN: Az egyik elképzelt epizódban nagyon megdicséri egy rajongója a Rózsaszín flamingók második legelborzasztóbb jelenete, a csirkés szex miatt.

JW: A valóságban is gyakran megszólítanak. Sokszor megkapom, hogy az újabb filmjeim túl kommerszek, és hogy hova lett a piszkos fantáziám. És hát vannak azok a rajongók, akiktől még én is félek, ők azok, akik azzal jönnek, hogy a csirkés jelenettől vagy amikor Divine kutyaszart eszik, teljesen beindulnak. Egyáltalán nem azért csináltuk, hogy gerjedelmet okozzunk, hanem azért, hogy anarchiát. A jó ízlés diktatúrája ellen harcoltunk. Ma talán Johnny Knoxville csinálja ugyanezt. Akit felizgat a Rózsaszín flamingók utolsó jelenete, azzal nem szeretnék egy sötét sikátorban összefutni.

MN: Megírta a folytatását is...

JW: Elég rég olvastam, de úgy rémlik, a legvégén Divine tovaszáll egy hatalmas repülő kutyaszaron. Mint A bagdadi tolvajban. És volt egy víz alatti pitezabálós jelenete is. A stúdió sztárokat akart, de a magas korhatár miatt sosem termelte volna ki a film az árát. Végül könyvben adtam ki: Flamingos Forever a címe.

MN: A fiktív sofőrök egyike meg akarja ölni David Lynchet, kasztrálni akarja Tarantinót, el akarja vágni Cronenberg torkát, és ki akarja loccsantani Almodóvar agyvelejét. Miért pont ők?

JW: Amikor stoppolni kezdtem, mindenki azt kérdezte, nem félek-e a sorozatgyilkosoktól. A sorozatgyilkosok főleg fiatal prostituáltakat ölnek, és nem 66 éves filmrendezőket. Ki akartam találni egy sorozatgyilkost, akinek a kultuszrendezők a zsánerei.

MN: A Rózsaszín flamingókat a Manson-lányoknak (a Manson-mészárlásokért életfogytiglanra ítélt három lány) ajánlotta.

JW: Ezért már úgy-ahogy bocsánatot kértem. Miután megismertem az egyik lányt, Leslie Van Houtent, megváltozott a véleményem. Punkos pökhendiségből ajánlottam a filmet a Manson-lányoknak. Leslie nem látta a Rózsaszín flamingókat, de szerintem tetszett volna neki.

MN: A Rolling Stone magazin felkérte, hogy készítsen interjút Mansonnal...

JW: Én meg nemet mondtam. Nem érdekelt Manson. Ha egy bárban futunk össze, messze elkerülöm. A követői viszont érdekeltek. Nekem is megvoltak a követőim, az én kis családom, mi is megtettünk mindent, hogy megbotránkoztassuk az embereket, de én filmekben szerepeltettem az embereimet, filmekben éltem ki a legszörnyűbb ötleteimet. Ők viszont gyilkolni mentek. A nagy különbség köztük és köztem, hogy ők börtönben ülnek életük végéig, én meg az első osztályon ülök, filmfesztiválokra repülök, és beszédeket tartok jó pénzért.

MN: Ma már nem punk?

JW: A beszélgetésünk után nyilván nem kezdek el pogózni, bár sosem lehet tudni. Nem vagyok punk, de az értékrendem egy punké. Ha én voltam a szenny királya, mára én lettem a szennytanács vénje.

MN: A pokolban, ahogy a könyvében lefesti, James Stewart klaszszikusát, Az élet csodaszépet adják. Mit vétett szegény film önnek?

JW: Leszögezném: léteznek sokkal rosszabb filmek Az élet csodaszépnél. De megtetszett az ötlet, hogy a pokolban egy ennyire szentimentális klasszikust adnak, újra meg újra, megállás nélkül, egészen az örökkévalóságig. El akartam képzelni a halálomat, és ez tűnt a lehető legszörnyűbbnek.

MN: Az igazi stoppolás közben hajléktalannak nézték, és húsz dollárt nyomtak a markába. Milyen érzés volt?

JW: Ha szembejövök magammal, én is hajléktalannak gondolom magamat. Állok az autópálya mellett egy táblát szorongatva - még jó, hogy homelessnek néztek. Ma már nem is nagyon vannak stopposok Amerikában. Egyet, ha láttam az egész út során. Koldusok vannak.

MN: Mi volt a legszörnyűbb a stoppolásban?

JW: Az életemért nem kellett aggódnom. Ami megviselt, az a várakozás volt. Ott dekkolsz az út szélén, olykor 10 órán át, és nem vesz fel senki. Az kínszenvedés volt.

MN: Kiderül a könyvéből, hogy gyakran összekeverik Steve Buscemivel...

JW: Elég gyakran. De az ő élete se könnyű, elmondta nekem, hogy őt meg Don Knottsszal, az amerikai komikussal keverik össze. Az még rosszabb. Megcsináltam egyszer, hogy az éves rendes karácsonyi üdvözlőlapomra Steve képét nyomtattam rá. Steve be volt avatva, úgy öltözött, ahogy én szoktam, és kis bajuszt is növesztett. Sokan nem jöttek rá a turpisságra, egy kicsit mintha másképp festenél, de csak egy kicsit - ez volt az általános reakció. Jót derültem a dolgon.

 

B-oldal - ami az interjúból kimaradt

magyarnarancs.hu: Ma mi az ellenszere a penetráns jó ízlésnek?

John Waters: Lehet, hogy ma már nem is a jó ízlés ellen harcolok, mint tettem ezt megboldogult ifjúkoromban. Vannak jó ízlésre utaló jelek az életemben; élvezem például az operát, és nem vetem meg a komolyzenét sem. Ismerni kell a jó ízlés játékszabályait ahhoz, hogy az ember kedvére bolondozzon a rossz ízléssel. Ma már a rossz ízlés sem a régi, hogy is mondjam csak, elromlott a rossz ízlés is. Mi több, Hollywood ide is befurakodott, már a gusztustalanság is az ő hitbizományuk. Egymás után gyártják a 60 millió dolláros gusztustalanságokat. Hát szabad ilyet?! Az még hagyján, hogy 60 milliót ölnek ezekbe a filmekbe, de hol marad a humor és hol az értelem? Semmi céljuk, csak az öncélú gusztustalankodás. Ha legalább gondoltak volna valamire az alkotók! Tudja, ott benn, a fejükben. De nem, semmi. Tudom, hogy ma már, amikor az égvilágon minden legális, nevetségesen hangzik, de amikor a Rózsaszín flamingókat csináltam, még hosszan tanakodtam, hogy vajon mi az, ami ellen még nem hoztak törvényt? Ez volt a kontextusa a szarevő jelenetnek. De pokolba a kontextussal, a jelenet önmagáért beszél. Akik egyébként bírják a filmet, azt mondják: olyan nyers a stílusa. Akik utálják, ők meg azt, hogy mennyire amatőr ez már!  És tudja mit, mindkét tábornak igaza van! A Cecil B. DeMented című filmemben mondja egy szereplő, hogy a technika nem más, mint elcseszett stílus. Osztom a véleményt, még jó, hiszen én írtam. Ha valaki azzal jön ki egy filmről, hogy hú, de tetszett a fényképezés, az az én olvasatomban annyit tesz, hogy rossz a film. Egyszer egy előkelő magazin kritikusa írta rólam, hogy patologikus piromániás vagyok, csak mert hosszan mutattam, ahogy leég Divine lakókocsija. Az igazság ezzel szemben, hogy egyszerűen csapnivaló vágó voltam, jóval hamarabb kellett volna megvágnom a jelenetet. De mennyivel jobb, ha piromániásnak tartják az embert, mint béna vágónak.

magyarnarancs.hu: A politikai korrektséggel hogy áll?

JW: Azt hiszem, és ez nekem is furcsa, hogy politikailag korrekt vagyok. Technikai értelemben mindenképpen. A hőseim mind toleránsak és elfogadók, míg a gonoszaim mind erőszakos alakok, akik erőnek erejével akarják a saját életmódjukat másokra kényszeríteni.

magyarnarancs.hu: A szóhasználatban ma hol húzódik a politikai korrektség határa?

JW: Nem feltétlenül értek mindennel egyet, de ma már rengeteg dolgot nem lehet Amerikában kimondani. Tilos például az eszkimó, inuitot kell helyette mondani. Nem lehet azt mondani: tranny – az érintettek nagyon utálják, könnyen kihúzhatod vele a gyufát. Transgendered – ez a helyes kifejezés. Retarded, handicapped – mind tilos. A disabled a helyes megoldás. Ezt én is csak most tudtam meg. Olykor elég nevetséges ez a túlzott korrektség.

magyarnarancs.hu: Nyelvújítónak sem utolsó. Használta ön előtt bárki is a heteroflexible kifejezést?

JW: Azt hiszem, ez az én kis találmányom. Ugyanazt jelenti, mint a „friends with benefits” (barátok extrákkal). A heteroflexible olyan heteroszexuálist jelent, aki elkalandozik olykor. Ilyenkor előfordulhat egy-két brojob. Nem blowjob, hanem brojob. Betűzöm: b.r.o.j.o.b. (szóvicc a blowjob – szopás és a brother – haver összevonásából). Amerikában a heterók, amikor összepacsiznak, brónak hívják egymást. Héj, bro így, héj, bro úgy! A brojob, vagyis amikor két heteró csinálja, nem az én találmányom, de a trendsexual (trendszexuális) igen. Ilyenek például azok a csajok, akik leszbikusnak akarnak divatból látszani, de nem azok.