Magyar Narancs: Miért eszel interjú közben?
Édgar Ramírez: Mert éppen hízókúrán vagyok, az új filmemben bokszolót játszom. (A Hands of Stone időközben leforgott - K. L.) Mindig nagyon szétszórtnak érzem magam, amikor hirtelen testsúlyt kell váltanom. Mert a testsúlyod kihat a személyiségedre. Egy másik emberré tesz.
MN: A Carlos főszerepéért is meghíztál. Mennyit is?
ER: Kábé 15-18 kilót. Amennyire csak lehet, igyekeztünk időrendben felvenni a jeleneteket, ezért háromhetes forgatási szünetet tartottunk a hízásra. Azalatt halálra zabáltam magam. Az elhízás a jelképe annak, miként degradálódik érzelmileg és ideológiailag Carlos személyisége a történet folyamán. A hízás volt az egyetlen biztos pont e szerep megformálásában.
MN: A forradalmárok specialistájaként szeretnél bevonulni a filmtörténetbe? Új filmedben, a The Liberatorben Simón Bolívart játszod.
ER: Azok hatnak meg, akik elmennek a falig, és mindenüket beleadják abba, amit csinálnak. Ha ez a politikai pályán történik, akkor ott. Nem politikai program áll a szerepválasztásaim hátterében, hanem érzelmi program. Az emberi jellem ellentmondásai érdekelnek. A Carlost is elsősorban emberi történetnek tartottam. Az akkori forradalmárok nagy része például elutasította a burzsoá társadalom kellékeit. Carlos ügyelt az imázsára, és mindig nagy hangsúlyt fordított rá, hogy jól öltözött, elegáns legyen, s teljesen máshogy nézzen ki, mint a többi lázadó. A ruháit a londoni Harrodsból hozatta!
MN: Úgy tudom, újságírónak készültél.
ER: Igen. S valójában a szerepeimet is úgy építem fel, mintha újságíró lennék. Sok mindent összeolvasok a témából, rengeteg szemszögből vizsgálom meg a történet által felvetett kérdéseket, már-már úgy, mintha újságcikket írnék.
MN: Dolgoztál is újságíróként, vagy csak diplomát szereztél belőle?
ER: Dolgoztam, de csak gyakornokként, két évig. Aztán egy társadalmi szervezethez (NGO) szegődtem el, amelynek venezuelai igazgatójaként olyan politikai kampányok tervezésében vettem részt, melyek a demokratikus értékeket propagálták a fiatalok körében.
MN: Hogyan jött ehhez a színészkedés?
ER: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy gyerekként is erről álmodtam. De szerintem valahol a fejemben mindig is ott lebegett haloványan mint pályaválasztási lehetőség. Olyan karrierre vágytam, ami lehetővé teszi, hogy utazzak, és érdekes emberekkel ismerkedjek meg. Ezt csináltam volna újságíróként, diplomataként vagy szociológusként, mert ezek is megfordultak a fejemben. Aztán merő kíváncsiságból szerepet vállaltam egy haverom főiskolai rövidfilmjében, amit beneveztek egy versenyre...
MN: Aztán a Golden Globe-ra is eljutottál, jelöltként. Milyen volt a gála? Lerészegedtek a hírességek?
ER: Persze. Mindannyian. A háttérben van egy bár, ami persze kívül van a kamerák látókörén, és ha unod magad, felpattansz, és odamész iszogatni. A gála után több partit is rendeznek, ugyanabban a hotelben. Csak azt látod, hogy az emberek szmokingban és estélyi ruhában rohangálnak egyikből a másikba.
MN: Azt olvastam, hogy néhány évig Bécsben éltél. Budapestre nem rándultál ki akkoriban?
ER: Grazban éltem. És egy rövid iskolai kirándulás erejéig eljutottam Budapestre is. Voltam négyszer a Fertő tónál, ami, ugye, átnyúlik Magyarországra. Menő hely volt a tinik körében. Jót szórakoztam ott. Szörföztem is. Illetve csak próbáltam, ami nem ugyanaz.
MN: Ez még a rendszerváltás előtt volt, vagy utána?
ER: 1992-ben, tehát nem sokkal a kommunizmus összeomlása után. Úgy tűnt, hogy a nyitás elején jár még az ország. Amikor a Carlos forgatására visszatértem (2009-ben - K. L.), már teljesen megváltozott a város. Nagyon alázatot parancsoló volt az ott-tartózkodásom. Nekem a német a második anyanyelvem, ezenfelül még beszélek angolul, franciául, spanyolul, olaszul, vagyis a világ nagy részében elboldogulok. Még Skandináviában és Hollandiában is legalább értem a feliratokat a boltokon, az utcákon. És bizony először esett meg velem, hogy eljutottam egy országba, ahol egy kukkot sem értettem a nyelvből. Ettől aztán nagyon frusztrált lettem.
Távozz tőlem, Sátán!A sátán helyében én bizony kikérném magamnak, hogy már megint mibe rángatták bele szegény fejemet. A sátán helyében (biztos nagy tudású, művelt, tanult ember) én bizony unnám végtelenül, hogy hány szegény fejet kell már megint kifordítanom a helyéről - hát, igen, sátános film hörgő fejforgatás nélkül olyan, mint... de inkább tartózkodjunk az olcsó hasonlatoktól. Miként az olyan filmektől is, mikben Eric Bana, aki egyszer régen még mutatott is némi tehetséget (Chopper), de azóta sem, szóval, óvakodjunk az olyan filmnek látszó daraboktól, melyekben a felkapott ausztrál munkájának-családjának élő rendőrt játszik, aki addig tapicskol Bronx mocskában, míg az olcsó New York-i megszállási lehetőséget kereső sátánnal vagy annak valamelyik beosztottjával hozza össze a sors. Mivel épp most harmincéves a Szellemirtók, mindenki jobban járt volna, ha Bana a vicces fiúkat hívja, de nem, ebben a történetben mindenki oly komolyan jár-kel fel-alá, mintha Friedkin Ördögűzője óta akár csak egy komolyan vehető sátános filmet is kiizzadt volna magából valaki. Szóval, a meglehetősen bamba Bana nem a vicces fiúkat hívja, hanem egy modellképű jezsuita papot (Édgar Ramírez), aki olyan természetességgel űzi az ördögöt, mintha épp most guglizta volna be, hogy excorcism, és a gép a www.ordoguzeskezdoknek.com-ot (már nem létezik, ne klikkeljenek) dobta volna ki elsőnek. Laza testtartás, keresztet kitart, szemet dülleszt... - ezt azért a sátán helyében én tényleg kikérném magamnak. De hogy jót is mondjunk: Dél-Bronx jól fest esőben. Forgalmazza az InterCom |
