Film

Szent szívek klubja

Wes Anderson: A Grand Budapest Hotel

  • Greff András
  • 2014. április 20.

Film

Mi sem természetesebb annál, hogy a világ legősibb és legüresebb filmes közhelyét éppen Wes Anderson volt képes ismét (vagy legelőször?) elevenné varázsolni, aki a hagyományos értelemben vett filmművészet egyik utolsó lovagjaként évek óta könnyed mozdulatokkal portalanítja azokat a múzeumszagúvá öregedett fogalmakat, mint amilyen a szerzői jelenlét vagy a markáns képi stílus.

Minden filmes klisék kliséje pedig így hangzik: a rendezők furtonfurt ugyanazt a filmet forgatják. Wes Anderson nem csupán - büszkén, sőt szinte kérkedve - vállalta ezt az axiómát, hanem egyenesen világlátása legszilárdabb alapjává tette. Igen, ő az áttörését hozó Okostojás óta, vagyis most már hetedszerre is tök ugyanazt csinálja, és nemcsak ugyanazt, hanem jobbára ugyanazokkal is. Univerzumának hermetikus zártsága azonban távolról sem a fantázia szegényességéről beszél (ezekbe a filmekbe teherautóval hordja alkotójuk a fantasztikus gegeket), hanem ezen a módon az életmű nagy halmazával is megerősíti azt, amiről az egyes alkotóelemek (a filmek), illetve azok részecskéi (a figurák) szólni próbálnak. Ez pedig nem más, mint minden valódi individuum végletes magárakulcsoltsága.

Wes Anderson azonban nem tragédiának látja a létet, így a személyiségük várfalai mögül valami után mindig vágyakozó, diszkréten melankolikus különceinek két utat is felkínál filmjeiben az apró, de valóságos megváltás felé. Ahogy A Grand Budapest Hotel címbéli (fővárosunkhoz csak a nevével kötődő) szállójának lakói és alkalmazottai, élükön a cselekményt mozgató főportással és kisinasával is megmutatják: attól még, hogy magányosak vagyunk, egyáltalán nem szükséges társtalanul lepergetnünk az életet. Másrészt a különösség nem szégyellnivaló, és nem érdemes feladni sem, hiszen az efféle próbálkozások végeredménye úgyis mindig csúfos kudarc. Anderson filmjeiben ez utóbbi tétel a szent hülyeség dicséretében ölt mutatós testet. Legyünk épp tengeralattjárón (Édes vízi élet), föld alatti üregekben (A fantasztikus Róka úr), cserkésztáborban (Holdfény királyság) vagy egy sohasem volt Közép-Európa luxushoteljének dísztermében, a rendező hű tükrei teljes szívből mernek hülyének lenni, és soha nem férhet szemernyi kétség sem ahhoz, hogy nekik van igazuk. Ám persze az sem véletlen, hogy hőseink gondosan berendezett életét a Zubrowkai Köztársaságban igazából nem a feketeinges agresszorok, hanem a képtelen hülyeségek dúlják fel egy különös festménylopási ügy álcájában. Miután a mondott képet ellopták, mindenki turbófokozatra kapcsol, és a rendező ismét boldogan szánkózhat végig bábfilmes költőiséggel összehorgolt, Buster Keaton-i poénokkal kikövezett, gyakorlatilag minden jelenetben látványorgiába forduló álomvilágán. A mesésen öncélú 100 perc során pedig még az is összejön, amire Menzeltől pár éve hiába vártunk: végigizgulhatjuk, hogyan segíti valaki sikeresen világra az 'felsége pincére voltam mozgóképes kistestvérét.

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.