Film

Szent szívek klubja

Wes Anderson: A Grand Budapest Hotel

  • Greff András
  • 2014. április 20.

Film

Mi sem természetesebb annál, hogy a világ legősibb és legüresebb filmes közhelyét éppen Wes Anderson volt képes ismét (vagy legelőször?) elevenné varázsolni, aki a hagyományos értelemben vett filmművészet egyik utolsó lovagjaként évek óta könnyed mozdulatokkal portalanítja azokat a múzeumszagúvá öregedett fogalmakat, mint amilyen a szerzői jelenlét vagy a markáns képi stílus.

Minden filmes klisék kliséje pedig így hangzik: a rendezők furtonfurt ugyanazt a filmet forgatják. Wes Anderson nem csupán - büszkén, sőt szinte kérkedve - vállalta ezt az axiómát, hanem egyenesen világlátása legszilárdabb alapjává tette. Igen, ő az áttörését hozó Okostojás óta, vagyis most már hetedszerre is tök ugyanazt csinálja, és nemcsak ugyanazt, hanem jobbára ugyanazokkal is. Univerzumának hermetikus zártsága azonban távolról sem a fantázia szegényességéről beszél (ezekbe a filmekbe teherautóval hordja alkotójuk a fantasztikus gegeket), hanem ezen a módon az életmű nagy halmazával is megerősíti azt, amiről az egyes alkotóelemek (a filmek), illetve azok részecskéi (a figurák) szólni próbálnak. Ez pedig nem más, mint minden valódi individuum végletes magárakulcsoltsága.

Wes Anderson azonban nem tragédiának látja a létet, így a személyiségük várfalai mögül valami után mindig vágyakozó, diszkréten melankolikus különceinek két utat is felkínál filmjeiben az apró, de valóságos megváltás felé. Ahogy A Grand Budapest Hotel címbéli (fővárosunkhoz csak a nevével kötődő) szállójának lakói és alkalmazottai, élükön a cselekményt mozgató főportással és kisinasával is megmutatják: attól még, hogy magányosak vagyunk, egyáltalán nem szükséges társtalanul lepergetnünk az életet. Másrészt a különösség nem szégyellnivaló, és nem érdemes feladni sem, hiszen az efféle próbálkozások végeredménye úgyis mindig csúfos kudarc. Anderson filmjeiben ez utóbbi tétel a szent hülyeség dicséretében ölt mutatós testet. Legyünk épp tengeralattjárón (Édes vízi élet), föld alatti üregekben (A fantasztikus Róka úr), cserkésztáborban (Holdfény királyság) vagy egy sohasem volt Közép-Európa luxushoteljének dísztermében, a rendező hű tükrei teljes szívből mernek hülyének lenni, és soha nem férhet szemernyi kétség sem ahhoz, hogy nekik van igazuk. Ám persze az sem véletlen, hogy hőseink gondosan berendezett életét a Zubrowkai Köztársaságban igazából nem a feketeinges agresszorok, hanem a képtelen hülyeségek dúlják fel egy különös festménylopási ügy álcájában. Miután a mondott képet ellopták, mindenki turbófokozatra kapcsol, és a rendező ismét boldogan szánkózhat végig bábfilmes költőiséggel összehorgolt, Buster Keaton-i poénokkal kikövezett, gyakorlatilag minden jelenetben látványorgiába forduló álomvilágán. A mesésen öncélú 100 perc során pedig még az is összejön, amire Menzeltől pár éve hiába vártunk: végigizgulhatjuk, hogyan segíti valaki sikeresen világra az 'felsége pincére voltam mozgóképes kistestvérét.

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.