Szomorkás spánielszemei, hordó mélységű orgánuma, mackós termete, mérhetetlen jámborsága égbekiáltóan ellene vall az úgynevezett sztárvilág tüneteinek. Legújabb filmjében (Egy derék kereskedő) marseilles-i étterem-tulajdonosnak álcázott maffiózó képében jelenik meg. Az idei velencei filmfesztiválon beszélgettünk vele.
Philippe Noiret: Nincs vonzóbb egy jámbor külsejű, makulátlan megjelenésű bűnözőnél! Magam is latens gonosztevő vagyok, de eddig senki nem vette komolyan az ilyen jellegű hajlamaimat. Éppen ideje volt már, hogy próbára tegyem magam ebben a szerepkörben is, elvégre az üzlet az üzlet. A tisztesség, a patyolatlelkűség sokaknál csak álca, megtévesztés, hogy takargassák szándékaikat. A világ mellesleg tele van "tisztes", "makulátlan" keresztapákkal, akik kicsúsznak a tettenérhetőség szabályai alól. Ezt nevezem hatalomnak, dominanciának. Ezen hiányosságomat igyekeztem pótolni, és nem titok, hogy örömömet leltem benne.
MN: A jóságos nagybácsi, kissé szentimentális agglegény, papucsférj és egyéb bárgyú, naiv, félénk fickók után eléggé radikális váltásnak tűnik a gentleman keresztapa megformálása. Vagy másként gondolja?
PHN: Tudja, nekem, a mozi lusta komédiásának van egy nagy kiváltságom: hajlamos vagyok engedni a szelíd erőszaknak. Ha úgy tetszik, rábeszélhető, megdumálható pasas vagyok. Egyszerűen hagyom, hogy mások döntsenek helyettem. Rendezők, javarészt nálam fiatalabbak, energikusabbak, céltudatosabbak kirángatnak a langyos nyugalomból és átváltozásokra ösztökélnek. Birkatermészetem van. Bizonyos helyzetekben, amikor mások lihegnek, tülekednek, érvényesülni akarnak, én többnyire csak várok csendben, nyugodtan, mint afféle gügye gyerek, aki a felnőttek oltalmára hagyatkozik. Sok csalódástól, tévúttól megvédett engem a gyermeki fantáziám, a született kívülállásom.
MN: Egyszóval nem csinál hiúsági kérdést a hivatásából.
PHN: Nem itt tartanék, egészen másként alakult volna a pályám, ha engedtem volna a hiúság vására csábításának. Lehet, hogy túl földhözragadt, túl józan megfontolásnak hat, de önhibámon kívül lettem színész. Semmihez nem volt különösebb tehetségem, elhivatottságom. Mindig is érdekelt az élet, az emberek, az érzelmek, a szórakoztatás. Világéletemben rendkívül lusta és befolyásolható ember voltam. Nemigen tudtam, akartam felelősséget vállalni semmiért, senkiért. Ilyen egyszerű, ilyen prózai megfontolásból lettem színész. Minden hátrányom adott volt ahhoz, hogy ne vigyem valami sokra az életben.
MN: Ugye, most viccel?
PHN: A legkomolyabban viccelek. Kész csoda, hogy sikerült hozzáfiatalodnom a mesterségemhez. Ma már senki nem hinné el rólam, hogy olyan sudár és nyúlánk fiatalemberként startoltam, mint Gérard Philippe. De volt köztünk némi különbség: én már huszonévesen is aggastyánokat játszottam, míg ő a drámairodalom ifjú titánjait. Behozhatatlan előnyt szerzett velem szemben: szép volt, mint egy született Apolló. Egy színpadon játszottunk Jean Vilarnál, és ha van valaki, akitől emberileg, színészileg sokat tanultam, profitáltam, akkor ő volt az. Furcsa, mély örökség ez bennem: egyszerre ösztökélt és elbátortalanított.
MN: Miben ösztönözte és miben bátortalanította el?
PHN: Azt tudom mondani, hogy ha Gérard a színpadra lépett, kigyulladt benne és körülötte egy fény, olyasféle aura vette körül, amivel azóta sem találkoztam. Ezzel szemben én, ha megfeszültem sem voltam képes úgy magamra vonzani a tekinteteket. Tudja, Philippe példáján okulva még idejében ráeszméltem, hogy engem nem a hősök, hanem az átlagemberek között kell keresni.
MN: Ebből a megfontolásból igazolt át a filmhez?
PHN: Harmincon túl már kinőttem az öreg alabárdosok, hírnökök szerepköréből. A kényelem és a lustaságom csak a javamra szolgált: feldolgoztam magam joviális külsejű csepűrágóvá. Egy javíthatatlanul naiv, jámbor, urambocsá! szeretetre méltó fickóvá, aki fittyet hány a korának, a kinézetének. Ezt az állapotot sikerült tartósítanom, a hasznomra fordítanom, és higgye el, nem bántam meg.
MN: Ha jól értem, sikerült elkerülnie a csapdát, hogy önnön fontossága foglyává váljon.
PHN: Mindig megmosolyogtat és némi ellenérzést kelt bennem, ha egy színészt a hatalmába kerít önnön fontosságának a tudata. Elvégre mi, ki a színész? Mások gondolatainak, érzéseinek a szócsöve, tolmácsolója, közvetítője. Akadnak persze kivételek, kivételes helyzetek, kegyelmi állapotok - kiváltképpen a színházban, amikor egy színész kora életérzésének lenyomataként alkotóművésszé válhat. A kreatív ártatlanságnak ez az állapota azonban csak ritka pillanatokban élhető meg. A film az egészen másról szól egy színész számára. A filmezés szövevényes kalandjában mi, színészek többnyire csak egy gépezet csavarjai vagyunk, részmunkások, színfoltok. A mozinak sokkal inkább kézművesekre, mesteremberekre van szüksége, mint lángoló zsenikre, megkérdőjelezhetetlen személyiségekre. Én mindenesetre így látom.
Hadd mondjak magának valami kiábrándítót: színésznek lenni szerintem hobbimesterség. A művészetet pedig valahol másutt kell "keresni", teszem azt Michelangelo Pietajában.
MN: A kettő miért zárná ki egymást: teszem azt, az ön filmográfiájából idézve Marco Ferreri A nagy zabálásának ön szerint semmi köze a művészethez, ha művészeten valami nagyon eredeti kreativitást értünk?
PHN: Látja, a kreativitással semmi bajom, de ha most elmesélném magának, milyen hideg és meleg zuhanyokat zúdítottak ránk A nagy zabálás bemutatóján, vég nélkül anekdotázhatnék arról, hogy egyikünk sem hitte, hogy azt a botrányt, azt a bukást épp bőrrel megússzuk. A nosztalgia, az idő, az emlékezés persze átszínezi a múltat, amikor még dörgedelmeseket lehetett bukni egy filmmel, amikor még élet-halál tétje volt az eredetiségnek, a szokatlannak. Marcót leszámítva egyikünk sem volt az a bátor, belevaló fajta, inkább csak rettenetesen kíváncsiak és meggyőzhetőek. Ha mutatvány kell, hát legyen, elvégre az egész élet egy nagy cirkusz, kiváltképpen a magunkfajta csepűrágók számára. Talán ez motivált mindannyiunkat.
MN: Az élet egy nagy cirkusz: vajon a színfalakon, a filmstúdiókon kívül is így látja?
PHN: Lényegében igen. Szórakoztató porond, amin tudni kell olykor szerepelni, olykor háttérbe vonulni. Nos, én ez utóbbit, a figyelő állapotokat, a szemlélődést részesítettem mindig előnyben.
Tudja, az ember egy bizonyos kor, sok bizonytalanság és tapasztalat után egyszer csak rádöbben arra, hogy az élet a fontos, és semmi más. Ez talán túl banálisan, "nesze, semmi, fogd meg jól!" színezetűnek hangzik, de mégis igaz. Az emberi szemlélődés legkézenfekvőbb tárgya, alanya egyben mi magunk vagyunk.
MN: És milyen következtetésekre jutott önmagával kapcsolatban?
PHN: Átlagember vagyok átlagon felüli rigolyákkal, hóbortokkal, sokszor elég költséges mániákkal. Mániákusan szeretem például a rendet, a nyugalmat, a vidéket, a föld, az állatok, különösen a lovak közelségét, az édes semmittevést. Szentimentális lustálkodó vagyok, akit időről időre kirángat édeni csendjéből a hivatása. Persze az sem igaz, hogy egyedül a komédiázás lenne az én hivatásom. Hivatásszerű öltözködés- és bútormániás vagyok például. A nyakkendők, a sálak, a pulóverek iránti vonzalmamat apám és nagyapám szabászműhelyével, rőfösüzletével magyarázom. Gyűjtöm eme "kellékeket", miként a lószerszámokat, a tabernákulumokat. Ha teszem azt, még nagyobb lábon élhetnék, akkor impresszionista tájképeket is gyűjtenék. Egy szó, mint száz, nem vagyok nagy igényű: mindenben megelégszem a legjobb minőséggel. Történetesen Churchilltől kölcsönöztem ezt az aranymondást, amit messzemenően a magaménak vallok.
MN: Az elbeszéléséből egy műkedvelő dzsentri, földbirtokos képe rajzolódik ki önről, aki nem mellékesen szeret adni magára, a környezetére.
PHN: Eltalálta. Az én áldott jó feleségem is azzal szokott froclizni, hogy Philippe, kész csoda, hogy van még tető a fejünk felett, elvégre olyan költekezően élsz, mintha megengedhetnéd magadnak!
MN: Ezt a típust hívják életművésznek.
PHN: Látom, nem adta fel, mindenáron be akar sorolni a művészek közé!
MN: És ön minduntalan ki akar siklani ez alól!
PHN: Van rá kellő mentségem, nálam jobban ugyanis senki sem ismer engem.
Érje be annyival, hogy ösztönösen dolgozom, ösztönösen vagyok színész. Ahogy öregszem, egyre közelebb érzem magam a földhöz, amelyből vétettem. Már-már azon kapom magam, hogy olyan vagyok, mint a lovaim. Hihetetlenül felemelő, egyszerű, magától értetődő érzés, ahogy felnyerítenek, amikor a nevükön szólítom, gondozom őket, beszívom az illatukat. Nincs számottevő különbség a lovak és az emberek között: mindkét "állatfajtát" az jellemzi, hogy végtelenül igényli a gondozást, a szeretetet, az odafigyelést.
Szentgyörgyi Rita
