A nagy ív a hatvanas évektől napjainkig feszülne. Át generációkon (anya és lánya egymásra rímelő sorsa bontakozik ki), kulturális szakadékokon (az anya nagy szerelme cseh, megalkuvóféle és szószátyár; a lányé amerikai, meleg és AIDS-es) és történelmi fordulópontokon (van itt prágai tavasztól 9/11-ig minden). De csak feszülne. Megrogyik, ahol csak bír. A hol a mama, hol a lánya szemszögéből láttatott események felületes hátteret adnak csupán a lapos tanulságokkal szolgáló, vígjátéki hangnemből egyszerre könnyes-melodrámai stílre váltó sztorinak. Az ezernyi fölösleges mellékszál pedig csak bonyolítja a történetet; újabb vagy érdekesebb nézőpontokat nem kínál. A színészi hozzáadott érték hullámzó színvonalú: különösen Chiara Mastroianni teljesít kiábrándítóan, akiből a Catherine Deneuve-vel, a valódi anyjával közös fellépés sem tudja előcsalni a színészi tehetséget, viszont nyakra-főre levetkőzik.
Szerencsére tízpercenként dalban is összefoglalják a jeles játszók a bennük dúló érzelmi viharokat. A bárzenei panelekből összerótt dallamokra előadott fátyolos danászgatásból ilyeneket lehet megtudni, hogy: "hív a magány", "harangok zúgása hirdesse kudarcom", "ami elmúlt, nem tér vissza sosem". Sajnos egyik betétdal sem éri el a '66-os magyar táncdalfesztivál gyengébb produkcióinak színvonalát.
A CineReal bemutatója
