Film

Szívecskéim

  • - kg -
  • 2016.04.10 13:03

Film

A francia fúziós konyha újabb mérföldköve, hogy sikerült Pierre Richard járását és Amélie nézését összekombinálni. Az eredmény egy kicsit borostás, de Emmanuel Mouret színész-rendező-forgatókönyvíró szerint életképes. A sokoldalú művész jól ráérzett, hogy bár a háromfejű borjú és a szakállas nő is izgalmas hibrid, de ha sikerül összeműteni a magas szőke férfi elveszettségét a montmartre-i tündér ártatlanságával, az így keletkezett egyed – egy álmodozó tanárember – üde színfoltja lehet a bohókás-érzelmes komédiák kissé kifáradt mezőnyének. Belegondolni is szörnyű, de mi van, ha az ambiciózus filmes tévedett? Hogy az így kikémiázott lény nemhogy egy vígjáték sodródó értelmiségijeként, de egy ligeti vurstli fellépőjeként is csúnyán megbukna? Már a feltételezés is sértő, tudjuk, de mi van akkor, ha Mouret kellem, jellem, szellem, humor, szív és minden más kellék dolgában messze elmarad a nagyoktól, akikre oly nagyon hasonlítani szeretne. Lehet, hogy mégsem ő Woody Allen és Éric Rohmer szerelemgyereke (kéretik nem nevetni!), ahogy azt sokan emlegetik? Sima ügy: az álmodozó, színházbolond, kispolgárian pulóveres tanár bácsiba (Mouret) nem csak az istenített díva habarodik bele, de egy tűzrőlpattant diáklány is (Mouret e kis vörösbe szervezte ki Amélie fel nem használt részeit). Annyi szívzűr származik mindebből, hogy szavunk sincs rá, csak egy „Oh là là”. A legőszintébb alakítást mégsem egy ember, hanem egy almatorta nyújtja, tanulságot is szolgáltatva a történetnek: egy szelet friss Tarte Tatin mindenkor jobb, mint egy önmegvalósító.

A Vertigo Média bemutatója

Neked ajánljuk