A Take Two egy majdnem meta-detektívsorozat: krimi a krimisorozatsztárról. Pontosabban egy botrányba fulladt sorozatkarrier utáni állapotról, amikor is a sztárt kiveti a popszakma, és új állást kell találnia. Milyen meglepő: miután évadnyi mennyiségekben tolta a meggyőző, igazságéhes detektívnőt a képernyőn, beáll egy valódi magánnyomozó mellé kubikosnak. És miközben a sorozatokban használt legtöbb fogásról (videók felnagyítása stb.) felvilágosítják, hogy tudománytalan marhaság, amely a valóságban sosem állná meg a helyét (itt beszélhetünk a sorozat a sorozatokról majdhogynem szórakoztató ötletéről), azért mégiscsak kiderül, hogy ragadt rá valami ösztönös nyomozói tehetség a forgatókönyvekből. Így aztán ott marad a természetesen morcos, kiégett és zsémbes „igazi” magánnyomozó mellett, hogy páratlan párosuk minden közhelytől terhelve megoldja az összes útjukba kerülő bűntényt. A botrányhősnőből nyomozóvá avanzsáló főhős (Rachel Bilson) komolykodva aranyoskodik, a kiégett exzsaru (Eddie Cibrian) meg aranyosan komolykodik. Nincs is ebben semmi kivetnivaló, mindkét színésznek jól áll, de mindössze ennyi történik, minden egyéb az elvárt formulákat hozza.A Take Two ilyenformán a saját csapdájába esik, tucatáruvá lesz a romantikus haverzsaruzsánerből. Egyébként itt is a Castle készítői próbálnak ügyeskedni, de úgy tűnik, hogy a kezdeti sikereik s a hamar unalomba fulladó nyolc évad során kicsit túl sok tapasztalatot is gyűjtöttek, aminek eredményeként most nem okoznak sok meglepetést, de helyenként szórakoztatóak.
Figyelmébe ajánljuk
Klasszissal jobban
Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.
Közös térben, külön utakon
A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.
Válás brit és merikai módra
Volt egy pillanat a 80-as években, amikor a Kathleen Turner és Michael Douglas közötti izzó szexuális feszültség önálló (és jól jövedelmező) életre kelt, és csaknem saját minifilmfolyamot teremtett.
Talán nem is ember
A berber gazdálkodó két fia Szíriába szökik, hogy az Iszlám Állam nevű terrorszervezethez csatlakozzon.
Anyu vigyázó tekintete
Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigorúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.
Éden délen
Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.
Hol nem volt
Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.
A legjobb talán, ha Takács Pétert stand-up komédiásként képzeljük el, aki faarccal adja elő a szövegét
Miként felel meg a katolikus egyház a 'lélekkufár' szó szótári jelentésének?
Valami tényleg megroppanhatott a miniszterelnök táborában
Rainer-Micsinyei Nóra: A kormány arra játszik, hogy az emberek féljenek megszólalni
