"Tapodtat sem!" – Bill Nighy színész

Film

A brit színpadok egyik legelismertebb színésze volt, mígnem az Igazából szerelem kivénhedt rocksztárfigurája keresett filmszínésszé tette. Újabban az Időről időre című filmben látható - a jeles jellemszínész Londonban fogadott minket.

Magyar Narancs: Abban a percben befutott, hogy az Igazából szerelemben kimondta a híres mondatot: "Gyerekek, ne vegyetek drogot... Legyetek rocksztárok, és megkapjátok ingyen!"

Bill Nighy: Kétségtelen, a pályafutásom két szakaszra oszlik. A mondat előttire és utánira. Gyakran kiabálták utánam az utcán, még manapság is megesik néha. Ha meghalok, a nekrológom is ezzel fog kezdődni. Szép halál lesz, mondhatom. A legszebb az volt, amikor néhány éve megpróbáltam belépni az Egyesült Államokba. Hajnali négy volt, és én ott dekkolok, egyetlen élő lélekként a bevándorlási hivatal előtt, ahol a legkisebb gyanú miatt is visszafordíthatják az embert. Előttem három fülke, az egyikben egy marcona, bajuszos egyenruhás alak. Édes istenem, csak ne ő! - fohászkodtam. Persze hogy őt kaptam. Amikor odaléptem hozzá s felnézett rám, megvillant a szemében a felismerés, s mély, reszelős hangon rákezdte: "Gyerekek, ne vegyetek..." Amikor a drog részhez ért, éreztem, hogy leizzadok.

false

MN: Azért az ominózus mondat előtt is volt élete...

BN: Volt, de nem ilyen jó. Azóta nem kell meghallgatásra járnom, s ennél nagyobb ajándék színészt nem érhet. A legkínosabb meghallgatásom az volt, amelyiken egy kardpárbajt kellett előadnom lóháton. Egy nappaliban, kard és ló nélkül.

MN: Nehéz megülni egy képzeletbeli lovat?

BN: Egy igazit se egyszerű, főleg nekem. Egyetlenegyszer kellett nyeregbe ülnöm, az Underworld filmek egyikében. Az volt a kikötésem, hogy a ló nem mozdulhat - tapodtat sem!

MN: Színpadon azért elég jól elboldogult.

BN: Dolgoztam szinte mindenkivel, a nagyokkal is, mint Harold Pinter, Tom Stoppard vagy David Hare. Utóbbival talán a legtöbbször. Szánalmas lenne régi sztorikkal traktálni az unokákat, de ha nagyon megöregszem, és rám jön a mesélhetnék, biztos, hogy a színházi életem sztorijait fogom ismételgetni. Azon szerencsések közé tartozom, akik nemcsak dolgoztak Pinterrel, de ismerték is őt.

MN: Pinter jó barátja, Salman Rushdie írta meg, hogy Pinter szerette több-kevesebb éllel megfricskázni a barátait. Így született a megpinterezni kifejezés. Önt is elérte ez a megtiszteltetés?

BN: Én is meg lettem pinterezve, igen, de hogy ez miben is állt, az maradjon köztem és Harold között. Volt valami félelmetes benne, hatalmas ember volt, a szó minden értelmében. De biztosíthatom, nem ért kellemetlenül a pinterezés. Harold humora lehengerlő volt.

MN: Az Időről időre nagy tanulsága, hogy ha jól olvassa az ember, Dickens is lehet humoros.

BN: Nevetni fog, de Dickensnek valóban volt humora, és ezt nem a személyes ismeretség mondatja velem, hiszen ilyesmire nem kerülhetett sor, hanem a regényei. Nem volt könyvtárszobánk, meglehetősen kevés könyve volt a szüleimnek, de a Dickens-összes megvolt. Igaz, nem a hagyományos úton-módon került hozzánk; apám a Daily Express nevű lap játékán nyerte, a harmadik díj volt. Ez meg egy enciklopédia jelentette az otthoni könyvtárat. Apámnak szokása volt, hogy Dickenst olvasott fel nekem, a vicces részeket.

MN: Sütött már el Dickens-poént?

BN: Attól tartok, még nem.

MN: Jelentős könyvmolyt játszik a filmben. Civilként is ragaszkodik a könyvekhez?

BN: Attól tartok, igen. A klasszikusok közül a legnagyobb kedvencem Ford Madox Ford regénye, a Parade's End. Nemrég épp Tom Stoppard készített belőle tévésorozatot (kritikánk róla itt olvasható). Hadd idézzem őt: "zseniális mű". Ford Madox Ford mellett rajongok Martin Amisért is. A legújabb könyve, a Lionel Asbo nagyszerű olvasmány. Törvényszerű, hogy a kritikusok sárba taposták.

MN: Az Időről időre egy időutazásos love story, úgyhogy jöjjön az elmaradhatatlan időutazásos kérdés: hova, mikor, miért?

BN: Well-well, bohó ifjúságomban olyasmiket tettem a frizurámmal, amit mindenképpen megváltoztatnék. Szóval a korabeli fodrászomhoz... És nadrágfronton is történtek visszaélések, amiket szintúgy megbántam. Ha csak egy kicsit is menőbb lehettem volna - mit nem adnék érte!

MN: A szemüvegeit viszont nem érheti panasz. Honnan szerzi be őket?

BN: Ha megmondom, legközelebb talán engedményt kapok tőlük. Tehát: Cutler and Gross. De ha nem a ruházkodási fejlődéstörténetemre kíváncsi, akkor mondok egy konkrétumot is; Harlem, Apollo Theatre, 1962, legelső sor. James Brown and the Famous Flames koncertje. Boldogan halnék meg, ha ott lehetnék.

MN: Mostanában folyik a hetedik Star Wars-epizód szereposztása. Ha hívnák, menne?

BN: Miért is ne! Szégyen, hogy egyetlen Star Wars-részt sem láttam. Az én filmem, ha kedvenceket kell mondani, Paul Thomas Andersontól a Kótyagos szerelem. A tökéletes film iskolapéldája.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.