Tengerre, franciák

  • 2011. december 12.

Film

Utószezon a tengerparton: bizarr figurák gyülekeznek, s ádázul próbálják magukat jól érezni. Egy első látásra középkorú férfinak tűnő kiskamasz nagy nehezen felbocsátott papírsárkánya előbb benéz a szado-mazo együttlétre készülő páros ablakán, majd az elszabadult orsó felkapja egy nő nyakláncát, s a papírrombuszt egészen a nudista strandig kénytelen követni a két szemérmes ember (persze meztelenül), ügyelve, nehogy véletlenül egymásra nézzenek. Egy nyugdíjas pár a maga négy négyzetméteres vityillójában bonsai méretekben igyekszik reprodukálni a városi élet kényelmét. A csupa feketébe öltözött rokonság a templomból ásványvizes palackban elcsórt szenteltvízzel hinti be a koporsóba fektetett nagypapát - az öregen kedvenc piros szöszmöszmackója.

 

És így tovább. Dialóg nélkül is tökéletes egységgé összeálló mikrotörténetek, vaskos egyértelműséggel vagy éppen finoman feltáruló világ, felhőtlenül szórakoztató másfél óra - mindez Pascal Rabaté képregényszerzőtől. E munkának már nincs rajzos előélete, de befigyel Jacques Tati, s nem is csak a hasonló tematikájú és hatásmechanizmusú Hulot úr nyaral, hanem a kései filmek révén. Nyilvánvaló a rokonság továbbá a kultikus Aaltra és Bérgyilkost keresünk... c. filmeket jegyző Benoit Delépine - Gustave de Kervern páros sajátos látásmódjával (utóbbi játszik is a filmben). Mégis eredeti produkciót látunk: apróságokból, szavak nélkül bomlanak ki egész sorsok, amelyek a maguk vázlatosságában is pontosan láttatnak egy-egy csapdaszerű élethelyzetet, hogy benne önmagunkat nevessük ki.

 

A CineReal bemutatója

 

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.