Magyar Narancs: Hogyan lett belőled cirkuszi artista? Családi örökség?
Boi Gergely: Nem, sportolócsaládból származom, apukám országúti versenykerékpáros, anyukám kézilabdázó, én meg úsztam, atletizáltam és tornáztam. A tornát nagyon szerettem, de túl magas voltam hozzá. Kilencévesen felvételiztem az Állami Artistaképzőbe - nagyon tetszett, mert mozgós gyerek voltam. A pantomimtől az akrobatikáig mindenfélét tanultunk, aztán amikor szakosodtunk, és felléptem már a Fővárosi Nagycirkuszban, bekomolyodott a dolog. Három év után az iskolában azt mondták, hogy a hintaszámokhoz van tehetségem - attól kezdve csak azt tanultam.
MN: Mi a lényege a hintaszámnak?
BG: Egy deszka, ami úgy lengedezik, mint a hajóhinta: az egyik végén én állok, a másikon az ugró ember. Amikor megnyomom, akkor az ugró elrepül, aztán szaltózik, bele egy szivacsba. Tulajdonképpen azóta is ezt csinálom. Amikor tizennyolc évesen végeztem, kikerültem a világba mint artista, és egy tizenegy fős hintacsoporttal jártuk a világot, különböző cirkuszfesztiválokon vettünk részt. 2000-ben Amerikában dolgoztunk, aztán hazajöttem, és csináltam profiként egy másik számot négy emberrel - az úgynevezett halálkerék számot, amivel a Nemzetközi Cirkuszfesztiválon Budapesten megnyertük a különdíjat 2004-ben.
MN: Miért "halálkerék"?
BG: Mert életveszélyes produkció. Nagyon magasan mászkálunk egy keréken biztosítás nélkül. Ha az ember tudja, hogy mit csinál, akkor nem fog leesni, és számomra mindig nagyon természetes volt, amit csinálok. Szóval a fesztivál után a Cirque du Soleil tehetségkutatója felvette velem a kapcsolatot, mert tetszett nekik a karakterem. Legalább százan vannak a tehetségkutatók a cégnél, akik járják a világot Dél-Amerikától Afrikáig, és keresik az új produkciókhoz a fellépőket. Meghívtak egy válogatásra, ott megfeleltem, aztán részt vettem az edzőtáborukban Montrealban öt hónapon át, és hazajöttem, hogy várjam a telefont. Fél évig nem lehet elmenni más céghez egy ilyen tréning után, de engem két hónap múlva hívtak. Áprilisban mentem ki, és a következő januárban már színpadon voltam a Saltimbancóban, ami akkor még sátoros produkció volt. Két évig jártuk vele a világot, 2006. decemberig, aztán újrarendeztük az egészet, hogy arénákban is fel tudjunk lépni vele. Felújítottuk a hangtechnikát, a fénytechnikát, lettek új kosztümök, új emberek.
MN: Mindenki részt vesz a show rendezésében?
BG: Nem mi csináljuk, de van beleszólásunk, és le kell tesztelnünk mindent. Nem lehet például, hogy egy fény jól néz ki, de engem zavar, mert veszélyes lehet. Itt mindennek nagyon biztonságosnak kell lennie.
MN: Mi a különbség a cirkusz és a show világa között?
BG: Mindkettőt nagyon szerettem, és mindegyiknek megvannak az előnyei és a hátrányai. Itt színészetet is tanulunk, nagyon nagy anyagi előnye van, és profi. Ötcsillagos szállodákban lakunk, chartergépekkel repülünk, de nagyon sokat kell edzeni a próbák között is. Míg a tradicionális cirkuszban a saját időmet osztottam be, itt megmondják, hogy napi nyolc órát kell próbálni, másokkal együtt, mert a legkisebb dolgokra is oda kell figyelni. Ha csak egy kicsit be van hajlítva a lábad, észreveszik, és jelentést írnak róla. Persze meg lehet nézni a kettő közötti különbséget.
MN: Nem zavaró ez a túlzott kontroll?
BG: Megszoktam, de fárasztó, és nagy koncentrációt igényel. Nem lehet az ember mindig boldog - ilyenkor van a segítségünkre egy komplett fizioterápiás csapat. Hat napot dolgozunk, hat vagy kilenc előadás van egy héten, mindig hajnalban repülünk át a következő városba. Nagyon kemény. Tíz hét munka, két hét szünet. A kilencedik hét már nagyon nehéz.
MN: Milyen a társulati hangulat?
BG: Nagycsaládias. Huszonegy országból jöttünk, vannak köztünk mongolok, franciák, amerikaiak, és én vagyok az egyetlen magyar a montreali központban. Las Vegasban vannak még négyen vagy öten.
MN: Hogy néz ki a montreali bázis?
BG: Olyan Margitsziget-területű a központ, óriási próbatermekkel, kosztümgyárakkal. Az egy munkahely, ott megy a kiképzés, vannak apartmanok, szolgáltatások. Mindent alánk raknak a kajától a nyelvtanárig, és van akrobatika meg színészképzés. Elájultam, amikor először megláttam.
MN: Miről szól a Saltimbanco?
BG: Az evolúcióról, egy körforgásról, aminek nincs eleje. Egy kisgyerek a főhős, aki bekerül egy világba, ahol különböző karakterek vannak körülötte. 1992-ben jött létre, amikor még nem voltam társulati tag, de megtanítják a darab történetét is. Gyíkok, kaméleonok vagyunk benne az elején, és mindegyikünknek van egy vezető színe, amely a második részben kap jelentőséget, aztán átmeneti lényekből fejlődünk emberré, és lesz saját karakterünk, amelybe már mindenki beleteszi a saját személyiségét.
MN: Előadóként nem veszel el a tömegben?
BG: Pont azért nem, mert mindenkinek külön karaktere van, és éjjel-nappal a színpadon vagyunk lenyűgöző kosztümökben, amikben nem lehet elveszni. Vannak olyan show-k, amikben könnyebb elveszni, és ott két-három évente el is mennek az előadók egy másik produkcióba, de innen én nem akartam elmenni sosem. Egyéves szerződések vannak, és ha hat hónappal előtte szólunk, akkor átigazolhatunk egy másik produkcióba a cégen belül. Sosem akartam elmenni, pedig ugyanazt csinálom, amit előtte is. Tizenhat éve hintázom. Egy játszótéri hintával keresem a pénzem. Ez jó.
MN: Van lehetőség másképp is a mobilitásra?
BG: Most magasabb pozícióba kerültem, vezető edző lettem, úgyhogy egyre kevesebbet vagyok színpadon, sőt abba is hagyom a fellépést, hogy csak ezzel foglalkozzam. Az akrobatikai részleg főnöke lettem - jön helyettem egy következő gyík. Január végéig van még szerződésem, de ezzel a műsorral maradok, mert már minden pillanatát ismerem. Tapasztalat és szerencse dolga is, hogy itt maradhatok egy másik pozícióban. A legtöbb artista a Cirque-ben nem artista, hanem sportoló. Megtanítják nekik a színészkedést és azt az egy szaltót profi módon, viszont a többi dolgot nem tudják. Én az akrobatikához is értettem, ez a tudás sokat számított a cégnél, észrevették, hogy mindenbe bele tudok szólni. Az ember ízületei sem bírják sokáig az akrobatikát, körülbelül 30 éves korig lehet ezt csinálni.
MN: Mi a művészeti koncepció?
BG: Nehéz erre válaszolni, mert mindegyik show másról szól. Az akrobatikai rész az egeket súrolja, a színpadi kép iszonyatosan látványos, és akkor mellé raknak olimpikonokat, a gyönyörű kosztümöket, a színes sminkeket, és a végén a sok kis dologból lesz valami nagy.
MN: Ha válogató lennél, te milyen embereket keresnél, illetve ha rendező volnál, milyen műsort készítenél?
BG: Tíz évre előre van a cégnek műsorterve, és ahhoz keresnek szereplőket képességek, karakter vagy magasság alapján. Ennek megfelelően kéne nekem is egy-egy alkalommal százötven emberből kiválasztani kettőt. Ha saját tervem lehetne, az a hintáról és a légtornáról szólna.
A Cirque du Soleil december 8-12. között hat előadásban lesz látható a Papp László Budapest Sportarénában.
