A Miért kellett meghalni Madridban című, 1966-os filmet nézve olykor még elvi idegenkedésén túl is szinte feszengve figyeli az ember, milyen szegényes volt az akkoriban már fellazulóban-hanyatlóban lévő Franco-rezsim propagandaarzenálja. Ellenfilmről van szó ugyanis, a négy évvel korábbi Meghalni Madridban (ezt is vetítik a polgárháborús visszatekintés keretében) "akkor most nézzük végig képről képre" típusú, meglehetősen hosszadalmasra sikerült újrafeldolgozásáról. Az utóbbi műre sem lehet ráfogni, hogy az elfogulatlanságával tüntet - és tulajdonképpen az a kérdés, hogy egyáltalán beszélhetnek-e magukért, illetve valamelyik oldal igazságáért a harcokat, gránáttűz elől menekülőket, hadba indulókat, halottakat - vagy éppen a hátország hétköznapi derűjét, szorgoskodását ábrázoló képsorok. A polgárháborús filmek sora azt sugallja, hogy aligha. Szerkeszteni, vágni nagyon is tudtak már a harmincas évek filmesei, legfeljebb a befogadás volt lassúbb, nehézkesebb - erre utal a legtöbb mű ráérős tempója, és ez többnyire még jobban kiemeli a kísérőszövegek erőszakos és izgatott, kényszeresen igazságosztó lendületét.
Filmről filmre haladva egyre több már látott képsorral találkozunk, és kiderül, hogy voltaképpen mindegy, melyik oldalon állt annak idején a felvevőgép, a tekercsek előbb-utóbb egy közös kosárba kerültek, amelyben kedve és beállítottsága szerint turkált mindenki: nemcsak spanyolok, hanem németek, amerikaiak, franciák és szovjetek is. Az utóbbiak forgatócsoportja majdnem egy egész éven át dolgozott, és az anyagból készült is egy másfél órás dokumentumfilm (Spanyolország), amely könnyed gátlástalansággal úgy állítja be a köztársaságiak harcát a falangista felkelőkkel szemben, mintha a baloldali erőket kizárólag a sztálinista kommunisták alkották volna, akiknek az áruló anarchistákkal, trockistákkal is meg kellett küzdeniük. Meg is küzdöttek, a maguk kíméletlen módszereivel, ami sokat segített a falangistáknak - ez persze nem tárgya a filmnek. A nemzeti oldal a saját propagandaszempontjai miatt nem volt érdekelt abban, hogy feltárja az ellenfél ideológiai törésvonalait, a köztársaságiakkal rokonszenvező külföld is féltette a polgárháború tisztaságát ezeknek az ellentéteknek a kiteregetésétől, és így közös üggyé vált a történelemhamisítás.
Egy szó mint száz, nem ezekből a filmekből fogjuk megtudni, hogyan is zajlott az a négy borzalmas év (500 ezer halott!). Viszont, ha már megcsömörlünk a jelszavaktól, elandalodhatunk a részleteken: megcsodálhatjuk a köztársaságiak két km-ről hallható óriás hangszóróját (A spanyol föld), a lerombolt Guernica képei mellett csökönyös öszvéreket, feldíszített homlokú teheneket láthatunk (A vizcayai front és július 18.), elkísérhetjük a németek oldalán harcoló nyalka spanyol önkénteseket a Szovjetunióba - ahonnan egyikük jól láthatóan egy díszes ortodox kegytárggyal tér haza szerettei körébe (A kék hadosztály). Az egyik legizgalmasabb film jelenkori, ráadásul magyar, Forgács Pétertől A fekete kutya. Korabeli amatőr felvételek számolnak be itt az átmenetről a békéből a zavaros közviszonyok, onnan a háború és a féktelen erőszak felé, s eközben az elkötelezettségek egyre viszonylagosabbá válnak, míg végül egyetlen érték marad: túlélni valahogy.
