Film

Valami Amerika 3

Film

Legkésőbb a börtönben megtört Stohl András, alias Kokó bágyadt fingásánál érdemes szélnek ereszteni a szebb, jobb és legfőképp boldogabb világba vetett hitünket. Itt nem lesz rá szükség, nyilvánvalóan semmi sem lesz jobb úgy kábé még beláthatatlan ideig, a szellentős viccek után jön csak az análszexes, a terhes nős és az AIDS-humor, ami egyébként felvet egy filozófiai természetű kérdést is: hova lehet innen lejjebb menni a negyedik részben? A széria mostanra leszámolt minden sallanggal, mint jellemábrázolás, konfliktus, sztori, egyáltalán az igényesség illúziójának bármilyen gyenge megteremtése. Az igazi vicc az, hogy a lejtő alján találkozott a magyar társadalommal, ami csak rá várt: a film a rendszerváltás utáni magyar film második legnézettebb nyitó hétvégéjét abszolválta, csak A miniszter félrelép előzte meg. És mennyivel őszintébb film ez, úristen, ráadásul nemcsak a miniszternél! A fél Balaton az egyik maffiózóé, a másik fél a másiké, és még sorolhatnánk a hasonlóan jövőbe (jelenbe) látó mozzanatokat.

Ilyenformán nincs is más választásunk, mint komolyan venni ezt az egészet; íme, egy megfontolandó ajánlat arra, hogy a reménnyel együtt a morális érzékünket is engedjük le a vécén, és röhögjük ki a minket körülvevő őrületet. Még magunkat is. Legyünk idióták. Ne vitassuk el Herenditől, hogy megpillantotta a Dumb és Dumber, a Família Kft. és az Adam Sandler-filmek közös halmazát, és arra is rájött, hogy ebben a halmazban töltjük a mindennapjainkat mi is: gyűlölve mindent, ami kicsit más, és rettegve mindentől, ami kicsit új.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.