Magyar Narancs: Sós Bálint Dániel rendező azt nyilatkozta, hogy olyan filmet szeretne, amely a megtekintés után sem hagyja nyugodni a nézőjét. Önre volt ilyen hatással?
Hajdu Szabolcs: Különböző stációiban más és más érzelmeket keltett bennem a film. A forgatókönyvet eleve olyan felvetéssel olvastam, hogy én játszanám el a főszerepet. Ilyenkor egyből elkezdem magam nézni benne, hogy illek-e az adott helyzetekbe. A történet vagy a struktúra csak másodlagosan érdekel, inkább azt nézem, hogy a leírt szituációkat színészként el tudom-e játszani, hozzá tudok-e tenni. A forgatás ismét egy másik lélekállapot volt, egyszerre minden tárgyiasult, a leírások terekké és szereplőkké változtak, én pedig ott álltam hús-vér emberek között és ott állt mellettem egy akkor 12 éves kisfiú, aki sok szempontból emlékeztetett a saját fiamra. Ilyenkor akármennyire tisztában vagyok vele, hogy ez az egész egy játék, csak illúzió, én is átélem az adott jelenetet, és engem is megérint. Nem az, amit én csinálok, hanem ami ezzel a kisfiúval történik. Folyamatosan az járt a fejemben, ő vajon mit érezhet, és mit érezne az én fiam egy ilyen helyzetben, ezáltal az apaszerepem is állandóan átértékelődött, csiszolódott bennem. Amikor pedig a kész filmet néztem, az megint egy teljesen speciális szituáció volt. A premierre Berlinben, nemzetközi közönség előtt került sor. Felajzott állapotban ültem a nézőtéren, és reménykedtem, hogy nem csesztem el a filmet, mert azért főszereplőként elég sok múlt rajtam. Nem gondoltam volna, hogy a kész moziban ennyire erős lesz a thrillerszál, a forgatókönyvet olvasva és forgatás alatt is inkább egy családi drámának érzékeltem. De élvezettel néztem, mert nagyon érdekes vizuális, vágási és időkezelési megoldások vannak benne, nagyon jó a zenéje, és elég jól fenn tudja tartani végig a feszültséget. A játékommal viszont nem vagyok teljesen elégedett, metakommunikációs szinten, minimál gesztusokkal talán többet is ki tudtam volna hozni magamból.
MN: A saját rendezésű trilógiájában is hasonlóan öntörvényű, tüskés édesapát játszott. Ez a figura közel áll önhöz?
HSZ: Először az Ernelláék Farkaséknál színpadi és filmváltozatában osztottam magamra ilyen szerepet, de pusztán abból a megfontolásból, hogy úgy éreztem, jól el tudom játszani. Ez az ironikus, commedia dell’artéba illő, Pierrot-szerű fehér bohócfigura egy nagyon hálás szerep. Úgy is mondhatnám, hogy egy intellektuális fasz – azt pedig jól ismerem. De én magam nem vagyok ilyen cinikusan beszólogató figura. Inkább velem szoktak így viselkedni. Jó alany vagyok, mert a naivitásomat még nem sikerült kinőnöm.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
