Filmen többen is megtestesítették már a tömegkulturális ikont, ám mind a mai napig Christopher Reeve a Superman (négy, egyre csökkenő népszerűségű folytatásban tette világszerte sikeressé a hőst), ő viszont csak a Superman. Játszott ugyan más filmekben is, nem is rosszul, és rendezett is, ám annyira ráégett a szerep, hogy egy ország állt döbbenten, amikor (és mert) a Superman súlyos balesetet szenvedett, és örökre megbénult sokak által csodált és irigyelt teste. Teljesen.
Innen indít a fogyatékkal élő emberek világát filmen már korábban is közelebb hozni törekvő rendezőpáros (a Covid miatt 2021-re halasztott tokiói paralimpiai játékokról készült Rising Phoenix művük esztétikai értelemben Leni Riefenstahl csodált, ám rettenetesen kártékony Olimpia című filmjének visszavonása), hogy bemutassa, miként vált a szuperhőst játszó hollywoodi sztárból valódi hős, nem emberfeletti képességeinek, hanem emberi kvalitásainak köszönhetően. Megküzdött a javulás legcsekélyebb reményét sem ígérő állapotával, nem hagyta, hogy a depresszió eluralkodjon rajta, szorgalmasan végez(tet)te a testét karban tartó intenzív gyakorlatokat – és orvosi csodaként évekkel balesete után javulás következett be: a kisujját meg tudta mozdítani, és a hőérzékelése is visszatért korábban teljesen érzéketlen teste bizonyos részeibe.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
