Dokumentumfilm

Egy valódi hős

Ian Bonhôte, Peter Ettedgui: Super/Man: Christopher Reeve története

  • 2025. március 19.

Kritika

Superman a legamerikaibb kép­regényhős. Olyan, amilyennek az Egyesült Államok látni szeretné magát: erős és segítőkész, igazság­osztó és főként legyőzhetetlen.

Filmen többen is megtestesítették már a tömegkulturális ikont, ám mind a mai napig Christopher Reeve a Superman (négy, egyre csökkenő népszerűségű folytatásban tette világszerte sikeressé a hőst), ő viszont csak a Superman. Játszott ugyan más filmekben is, nem is rosszul, és rendezett is, ám annyira ráégett a szerep, hogy egy ország állt döbbenten, amikor (és mert) a Superman súlyos balesetet szenvedett, és örökre megbénult sokak által csodált és irigyelt teste. Teljesen.

Innen indít a fogyatékkal élő emberek világát filmen már korábban is közelebb hozni törekvő rendezőpáros (a Covid miatt 2021-re halasztott tokiói paralimpiai játékokról készült Rising Phoenix művük esztétikai értelemben Leni Riefenstahl csodált, ám rettenetesen kártékony Olimpia című filmjének visszavonása), hogy bemutassa, miként vált a szuperhőst játszó hollywoodi sztárból valódi hős, nem emberfeletti képességeinek, hanem emberi kvalitásainak köszönhetően. Megküzdött a javulás legcsekélyebb reményét sem ígérő állapotával, nem hagyta, hogy a depresszió eluralkodjon rajta, szorgalmasan végez(tet)te a testét karban tartó intenzív gyakorlatokat – és orvosi csodaként évekkel balesete után javulás következett be: a kisujját meg tudta mozdítani, és a hőérzékelése is visszatért korábban teljesen érzéketlen teste bizonyos részeibe.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.