Végképp elfelejtetni a múltat – Tasnádi István: Memo

  • Gera Márton
  • 2016.10.14 11:10

Film

Egy amnéziás és egy hipermnéziás férfi története elevenedik meg a legújabb tévéfilmben. Megnéztük Tasnádi István rendezését, eléggé meggyőző.

Jóleső érzés kimondani, hogy immáron nem csupán Szász Attila és Köbli Norbert képes minőségi tévéfilmeket készíteni. Aki megnézi Tasnádi István drámaíró tévéfilmjét, az alighanem egyetért abban, hogy ilyeneket kellene folyamatosan adni a köztévében, és akkor nevezett csatorna ellátná nevében foglalt feladatát. Mert a Memo jó: humoros, érdekes, és valamennyire még szakmai szemmel is nézhető.

false

Persze, a cselekmény láttán néhány pszichiáter és agykutató lehet, húzza majd a száját, de a nézők jelentős része nyilván nem azt fogja vizsgálni, hogy létezik-e olyan ember, aki mindenre, de tényleg mindenre emlékszik. Hiszen erről van itt szó, pontosabban egy fiatal pszichiáterről, akinek az apja nem emlékszik semmire, még a tulajdon fiára sem. Aztán jön egy mindenre emlékező férfi, aki legszívesebben falba verné a fejét, és hát a pszichiátria poklában meg is teszi. A tévéfilm legfőbb erénye, hogy végig rejtélyes tud maradni. Nem arról szól, hogy a hihetetlen képességgel megáldott – megvert? – Ervin majd szépen meggyógyítja Lónyai doktor apját, és minden a legnagyobb rendben lesz. Élvezetes kis karakterdráma inkább ez, ahol a látványos történések helyett a párbeszédeken a hangsúly, és azok annyira elmések, hogy a néző alig tud betelni velük. Hiába adja magát, hiába kiszámítható megannyi jelenet (a fiát puskával váró apa, aki azt hiszi, betörő jön, vagy a memóriajátékot pár másodperc alatt befejező Ervin), majdnem mindegyik működik, és lehet nagyokat nevetni, amikor az amnéziás apa és a hipermnéziás férfi elkezd játszani egymással.

false

false

Karakterdráma a Memo, és nem is akar ennél több lenni; nem ás mélyre, nem kezd kutakodni az agyi betegségek okai között, és kezdetben jól is van ez így. Akkor hibázik, amikor átmegy érzelgősbe, és előrukkol néhány olyan fordulattal, amelyekre igazán semmi szükség. De mindez valahogy nem számít nagyon, mert a hangulat, a Trabantok, a jaffák és a Trapper farmerek világa – alighanem a nyolcvanas években járunk – beszippant, és tényleg nehéz elképzelni, mi lesz a sztori vége. (Azért nagy meglepetést senki ne várjon.)

És hát van egy óriási előnye a Memónak: a színészek. Haumann Péter remekül játssza az esetlen és amnéziás apát, Csákányi Eszternek egy-két jelenése van csak, de azok olyanok, hogy nehezen felejtjük el a tanszékvezetőjét, aki valószínűleg nem tudományos kvalitásai alapján nyerte el fontos pozícióját. És persze a magyar televíziózás már-már elhagyhatatlan figurája, az üres profizmus gyakori megtestesítője, Lengyel Tamás, aki ezúttal annyira szerethető karaktert varázsol elénk Lónyai doktor alakjában, hogy elsőre el se hisszük, ez valóban az a Lengyel Tamás. Pedig ő az; ahogyan a Memo meg egy olyan tévéfilm, amelyet jó nézni, jó elveszni a világában, és jó nagyokat nevetni a nézése közben. Ennél mondjuk nem is több, de nincs is ezzel semmi gond.

Premier: október 15., 21.35, Duna Tv

Neked ajánljuk