Agnieszka Holland pályaképe

Visszatérő démonok

Film

Míg más idősödő rendezők a relevancia elvesztésével küszködnek, Agnieszka Holland talán még le is adna a rá irányuló figyelemből. A nálunk nyáron bemutatott 2023-as Zöldhatár című filmje kapcsán érdemes számba venni magát az életművet is.

A Zöldhatár erős kritikával illeti a lengyel kormányt a közel-keleti menekültekkel való kegyetlen bánásmód miatt, amiért az akkori igazságügyi miniszter (Zbigniew Ziobro; SP, Szuverén Lengyelország párt) „náci propagandához” hasonlította az alkotást, mint amely szánt szándékkal kelti a lengyelek rossz hírét a világban. A kormány még arra is kötelezte a mozikat, hogy a Zöldhatárt együtt vetítsék saját rövid propagandafilmjükkel, amelyben a lengyel határőrök derék munkáját dicsőítik. A negatív kampány bizonyos értelemben visszafelé sült el: a két és fél órás, fekete-fehér társadalmi dráma kivételes nézettségi adatokat produkált a lengyel mozikban, ráadásul rengetegen vettek részt a rendezővel folytatott beszélgetéseken is a vetítések után. Ám hiába a társadalmi visszhang és a Velencei Filmfesztivál zsűrijének elismerése, Holland megszenvedte a film bemutatását követő időszakot; a fenyegetések miatt testőröket kellett fogadnia, s újra kellett élnie, hogy saját hazája páriaként kezeli.

Kísértetek

A rendező ugyanis nem először tapasztalta meg hazája részben a szülei révén, részben saját jogán „kivívott” ellenszenvét. A rendszerrel szembeni lázadás mintha csak családi vonás lenne: édesanyja, Irena Rybczyńska katolikus újságíróként segítette a zsidókat az 1944-es varsói felkelésben, amiért megkapta a Világ Igaza kitüntetést a Jad Vasem Intézettől. Szintén újságíró apja pedig hithű kommunistaként csatlakozott a Vörös Hadsereghez, amikor Hitler lerohanta Lengyelországot. A holokauszt alatt Henryk Holland elvesztette a szüleit a gettóban, felnőttként pedig nehezére esett szembenéznie saját zsidó identitásával. Szilárd kommunista elvei ellenére szálka lett a lengyel szocialista rezsim szemében: kémkedéssel vádolták meg, és állítólag öngyilkosságot követett el a házi őrizetben. Ekkor Agnieszka még csak 13 éves volt. Bár a rendező saját elmondása szerint a szüleivel nem volt felhőtlen a viszonya, politikai elkötelezettségük és intellektuális nyitottságuk mintaként szolgált számára. Sokat betegeskedő gyermekként is a vizuális művészetekbe menekült: az ágyban töltött időt rajzolással és kis színdarabok rendezésével múlatta.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.