A következő években a gasztrotrendeket és főzési szokásainkat két folyamat egészen biztosan jelentősen meg fogja változtatni: az éghajlati átalakulás és a digitális fejlődés. Mindkettő generációs váltás is: a mai tizen-huszonévesek úgy nőnek fel, hogy az étkezésükkel kapcsolatosan is jóval tudatosabban hoznak döntéseket. A nagy – pszichológiai, társadalmi, kulturális – kérdés ez lesz: hogyan tudjuk az új, környezettudatos, egyre húsmentesebb gasztronómiát lefordítani a saját, magyar gasztronómiai identitásunkra úgy, hogy valamiféle normális, életszerű, arany egyensúlyt találjunk a fenntartható és egészséges, ugyanakkor hedonista és gasztrokulturális szempontok között?
Ennek a kulcsa lehet talán az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő, ún. flexitariánus étrend, ami nem egy újabb diéta, hanem egy jövőbe mutató és szimpatikusnak tűnő életmód-alternatíva. A fogalmat 2009-ben alkotta meg Dawn Jackson Blatner amerikai dietetikus, a flexibilis és vegetáriánus szavak ötvözéséből. Ez a javarészt növényi alapú étkezés nem zárja ki teljesen a hús- és tejtermékfogyasztást, ezeket azonban kis mennyiségben javasolja, magas minőségű, ismert forrásból (azaz lehetőleg hazai gazdálkodásból). Az alapelvek: állati helyett növényi fehérjék (hüvelyesek, magas fehérjetartalmú, teljes gabonák), minél kevésbé feldolgozott termékek fogyasztása, a hozzáadott cukrot tartalmazó ételek minimalizálása. Elég hihetetlen, de az alább ajánlott, tartalmas egytálétel – talán leginkább a szegények sóletjéhez, a gerslihangsúlyos ricsethez áll legközelebb – mindezen elveknek teljes mértékben megfelel. A klasszikus sólettel szemben mindössze egyetlen füstölt libamell ízesíti a babos, gerslis ragut, utóbbi két alapanyag pedig fenntarthatósági szempontokból igazi főnyeremény, nem mellesleg igen finom.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
