„A Velencei-tó halászai egyrészt a növényzet és a fenék minősége szerint, másrészt a halászó tanyák szerint nevezik az egyes részeket. A nagy sima víztükrök a tiszták. A magas náddal határolt csatornák a sikátorok. A csapás ugyancsak sűrű nád között vezető keskeny csatorna. (…) Vízi alkalmatossággal nehezen járható, pusztuló nádtorzsákkal és vékony nádszálakkal tarkított összefüggő vízfelszín a rigya…” A Magyar Nyelvőr 1952-ben közölte Solymos Ede A Velencei-tó halászainak mesternyelve című írását, amely az idei kiszáradást és a halpusztulást látva, hihetetlen álomvilágot tár elénk. De ennél is álomszerűbb lett volna hetven évvel ezelőtt azt jósolni, hogy Velencén homokos tengerparti strand lesz, hatalmas tömegek és bevásárlóközpont. És még a szezon után is. A tó körüli kerékpárúton hétvégén csúcsforgalom van, és már az sem olyan különös, hogy egyre többen jönnek ide csak úgy, „sétálgatni”. A járvány a velencei vendéglátást sem kímélte, de idén nyáron ennek már alig volt nyoma. Üres kirakatot, lehúzott redőnyt, „eladó/kiadó” táblát csak elvétve láttunk, sőt úgy tűnt, mintha egyre több új hely nyílt volna.
Ezek közé tartozik a Groenk Deli nevű hely a velencei vasútállomás tó felőli oldalán. Elsősorban delikáteszbolt, ahogy a neve is mutatja. Mindenféle fantasztikus élelmiszert árulnak, legyen szó sajtokról, kolbászokról, szörpökről vagy krémekről. A hagyományos üzletmenet annyiban nem tekinthető „hagyományosnak”, hogy itt bisztró is működik, azt ígérve, hogy az ételek az üzletben kapható „prémium” alapanyagokból készülnek.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
