Ha megkérdezünk külföldieket, hogy számukra melyek a magyar konyha legfurcsább fogásai, többnyire két étel végez a dobogó első két helyén: az édes – diós, mákos stb. – tészták, és a hideg, nyári gyümölcslevesek. A többség számára teljesen idegen a sűrű, édes, tejfölös, liszttel habart leves, amelyet inkább desszertként tudnak értelmezni. A hazai csúcsgasztronómia is igyekszik korszerűsíteni ezt a műfajt. Talál az ember parádés fűszeres, savanykás sárgabarack-krémlevest, amelyben érett, sós kecskesajtkrémfalatok lapulnak, zöldfűszerekkel, tejtermék és cukor nélkül készített fanyar leveseket, vagy éppen a mediterrán konyha által ihletett, gyümölcsökkel – pl. görögdinnyével, eperrel – dúsított gazpachókat. Az andalúz salmorejo (kenyérrel dúsított, hideg paradicsomleves), vagy ajoblanco (áztatott mandulából, kenyérből és olívaolajból készült, szőlőszemekkel tálalt jeges leves) is dobogós helyen végezne a hideg levesek versenyében, de a lengyel chłodnik (céklás, kefires), vagy az orosz okroska (kvasszal és kefirrel felöntött, ropogós zöldségek) is hihetetlenül frissítő.
Az alábbi meggyleves nem a hagyományos változat, tény és való. Amikor azonban megérik a legfinomabb meggy, és éjjel-nappal azt eszünk, sütünk, főzünk, befőzünk, akkor ez a szokatlan gyümölcsleves is nagy sikerre számíthat. Ami egyszerre terem, az többnyire passzol is egymáshoz, a nyári cékla és a meggy is klasszikus páros. Fanyar, a gyümölcsöt maximálisan hangsúlyozó, elegáns, a spanyol gazpachók világát idéző leves, ami akár egy villantós nyári vacsorán, akár egy hétköznapi verandás kánikulai ebéden egyaránt megállja a helyét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
