Mindenki hallotta már a bugyborgást és a sivító-sziszegő hangot - de hogyan kerül a szénsav a szifonba, és miért jön ki belőle?
*
A szódavíz feltalálásával eleink szokás szerint a természetet próbálták utánozni: a friss, sokszor szén-dioxiddal telített forrásvizet kívánták meg, s végül sikerült is előállítani - a természetnél sokkal jobb hatásfokkal.
A szén-dioxid felfedezését, ami a kémia adott állapotában leginkább a levegőtől mint a legismertebb gáztól való elkülönítését és tulajdonságainak leírását jelentette, szinte azonnal követte gyakorlati felhasználásának felismerése. Már Joseph Priestley, a XVIII. század jelentős kémikusa is vizestartályba vezette a mészkőből némi kénsav segedelmével kicsalt szén-dioxidot (melyet korábban a sör erjedése közben is megfigyelt), s ez már majdnem szódavíz volt, még ha kissé gyenge is.
Felfelé megy
A szóda karrierje innét megállíthatatlan volt, bár a legtöbb felfedezéshez hasonlóan a prioritások itt is vitatottak. Állítólag a jó nevű svájci Schweppe már 1783-tól nagyüzemi méretekben gyártott szódavizet, s a szóda tárolásához nélkülözhetetlen szifonfej szabadalmát is benyújtották a napóleoni háborúk alatt. Annyi biztos, hogy az előzmények ismeretében a mi Jedlik Ányosunk az 1820-as évek végére kidolgozta a maga eljárását a szódavíz nagyüzemi előállítására és forgalmazására, majd 1841-ben létrehozta saját szikvízgyártó üzemét. A sziksó és szóda, azaz a nátrium-karbonát állandó összetevője a szódavíz nevének, pedig az alapvetően szén-dioxid vizes oldata - az elnevezés tehát téves, de nem alap nélkül való, elvégre szódaoldatot használtak például a széndioxid-gyártáshoz nélkülözhetetlen kénsav maradványainak eltüntetésére.
A szóda gyorsan megtalálja a maga legnépszerűbb felhasználási módját: a Jedlik-féle kezdetektől keverik borhoz, s az ital spritzerről fröccsre keresztelése is megtörténik még az 1840-es években - a természetesen ellenőrizhetetlen irodalmi legendárium szerint a termék nagy rajongójának, Vörösmartynak köszönhetően.
Ugyanekkor a szikvízgyártás nálunk is és máshol is megbecsült foglalkozássá válik, a palackozott szódavíz eljuthat minden háztartásba - s nem várat magára a következő technikai lelemény sem: az otthon, patron és újratölthető szódásüveg segítségével elkészíthető buborékos víz, minden család álma és reménysége. A szifonpatront sokan a létező szocializmus egyik ravasz leleményének tartják, pedig megjelenése még az ántivilághoz kötődik - igaz, a terméket idővel magába asszimilálja a szocialista ipar, s a Kádár-korral beköszönt a patron ideje is: nagy tömegben gyártják például Répcelakon, részben az itteni természetes szén-dioxid-lelőhelyre épülve.
A borban a gyöngy
A szódásüveg látszólag egyszerű találmány, pedig működése voltaképpen maga a csoda, mellyel alapvető fizikai-kémiai összefüggéseket lehet szemléltetni a nebulóknak, s egyben rögvest érthetővé válik számos olyan fortély, melyet a rutinos szódacsinálók is kedvtelve alkalmaznak. A szódásszifon patronja nagynyomású sűrített gázt (CO2) tartalmaz, amely a membrán kilyukasztása után kiáramlik, s hevesen tágul, ezáltal hűti környezetét, így legfőképpen magát a patront (ha szar a szelep, akkor még inkább), tehát alapvetően hibásan jártak el azok, akik szódacsinálás közben (némi baráti bátorítás nyomán) megnyalták a gyorsan hűlő patront, majd riadtan tapasztalták, hogy odafagyott a nyelvük.
Tudnunk kell, hogy a szódásüvegbe jutó gáz először csak fizikailag oldódik a vízben (ezért az első eresztés habos és fémízű), s csak kis idő elteltével zajlik le a víz és a szén-dioxid között az a kémiai reakció (kissé naivan: a szénsav keletkezése), amely megsavanyítja és oly kellemessé teszi a szódát. A szódásszifonban a külső légtérhez képest jelentős, 4-6-szoros túlnyomás uralkodik, a szódát éppen ez, pontosabban a szóda fölötti belső gáztér nyomása hajtja ki a csövön keresztül a fröccsöspohárba. Éppen ezért nem árt készítés közben, illetve a szóda elapadásakor rázogatni az üveget: ekkor ti. megnöveljük a szódásüveg belsejében (annak tetején) a gáznyomást - azáltal, hogy átmenetileg kiterjesztjük a folyadék és a gáztér határfelületét.
A szódásüveget amúgy számos nemes célra lehetett felhasználni - ebbéli funkcióiban egyszerűen képtelenek pótolni nemtelen utódai, a palackozott, habár természetes ásványvizek. Először is tölthető bele vízzel hígított szörp, amelybe így közvetlenül préseljük a szén-dioxidot - ettől már csak egy lépés a szódásüveg direkt fröccskészítésre való átállítása (a bor-víz arányok tetszés szerint előre beállíthatók). Teljesen hülye emberek természetesen nem érik be ennyivel, s rögvest tömény szeszt (tipikusan pálinkát, gint vagy vodkát) eresztenek a szifonba, majd erre csavarják a patront - a némely helyeken Sarki Fény néven is árult szer megdöbbentő mértékű berúgást tesz lehetővé, melynél már csak a másnapos tünetek elborzasztóbbak.
Az efféle, minden mindegy alapon önpusztítók számára kínált további szórakozási formát a szifonpatron mostohatestvére, a habpatron, amely szén-dioxid helyett dinitrogén-oxidot, régies nevén kéjgázt tartalmaz (ez ugyanaz az anyag, melyet goapartikon oxigénnel keverve lufikba töltenek).
A dinitrogén-oxid felfedezése óta számít népszerű, bár rendkívül ostoba rekreációs drognak: némely metszetek tanúsága szerint már a XIX. század elején marhahólyagból szippantgatta a kéjgázt az előkelő polgári társaság. Presztízse azóta némiképpen megcsappant, de még mindig szép számmal fogyasztják ideálisan (jobbik esetben) nem közvetlenül a habszifon csövéből, hanem léggömbbe eresztve. A szippantásonként alig percnyi eufóriát okozó anyag (oxigénnel keverve altattak, érzéstelenítettek vele) komoly pusztítást nem okoz (durva dózisokban azért a B12-vitamin szintjét csökkenti!), így hát a fogyasztóknál mutatkozó agykárosodásért alighanem egyéb tényezők a felelősek.
