Mi a közös a kutyában és a lopótökben? - hangozhatna a hülye kérdés a fölösleges ismeretek és haszontalan tudnivalók tárgykörében rendezett vetélkedőn. Mert persze van bennük közös, mégpedig az, hogy a kutya az első háziasított állatok közé tartozik, a lopótök pedig az első növények közé, amelyeket tudatosan kezdett termeszteni az emberiség. Ez utóbbi tény mindenesetre sajátos megvilágításba helyezi őseink tevékenységének racionális voltát, hiszen a lopótök se nem ízletes, se nem tápláló, és még bódulatkeltésre sem alkalmas. Igaz, egy csomó mindenre viszont igen, miként ezt a dr. Berényi János vajdasági kukurbitológus vagyis tökszakértő által rendezett kicsi, ámde tanulságos kiállításon megtudhatjuk. Ily módon értelmet nyer a témaválasztás is, amelyet tájékozatlanságunkban elsőre teljes mértékben öncélúnak és esetlegesnek éreztünk.
A tiszteletet parancsoló történelmi távlat viszont megteszi a magáét, a feltáruló kulturális összefüggések sokféleségéről nem is szólva, amelyek sokfelé vezetnek az Újvilágba hurcolt, ott azonban megszökött rabszolgák közösségeitől kezdve a házi kabócatartás riasztóan bájos kínai szokásán át egészen a csendes-óceáni népek sajátos péniszöltöztetési gyakorlatáig. Hogy a rejtélyeket szépen sorban máris feloldjuk: az előbbiek, a maroonok (ma már elfogadhatatlan korabeli elnevezéssel: bozótnégerek) előszeretettel használtak lopótökből készült hangszereket, amelyek egyébként mindmáig népszerűek több kontinensen; a kabócák kicsi házikói - vagyis inkább börtönei - szintén csinos, filigrán mintázattal díszített lopótökből készültek, akárcsak a szintén díszesre festett-égetett-faragott, olykor impozáns méretű péniszkupakok, a kotekák.
Mi, magyarok lényegében megelégedtünk a tökfélék (cucurbitaceae) rendjébe tartozó lagenaria nemzetség lagenaria siceraria fajának egyetlen felhasználási módjával, nevezetesen a bornak a hordóból történő kiszippantásával, "kilopásával", amely névadó erővel bírt, elfedvén az egyéb tökfélék megénekelt sárga virágával szemben fehéret virágzó, szőrös levelű kúszónövény kabaktermésének formai sokféleségét.
A lopótök földrajzi eredetének megállapítását megnehezítette, hogy egészen a legutóbbi időkig nem ismerték a vad változatát, csak visszavadult típusok bukkantak fel. Pár éve viszont éppen Zimbabwéban, ahol - miként erre laptestünk más helyén rámutatunk - hosszú ideje nem történik semmi jó, örvendetes módon
megtaláltak egy vad lopótökőst,
az egyetlent, amely döntő érvet ad azoknak a kezébe, akik már korábban is állították, hogy a lopótök - szemben sok egyéb, étkezési célra használt tökfélével - nem az amerikai kontinensről, hanem Afrikából indult világhódító útjára az időszámításunkat megelőző évezredekben.
A Vajdahunyadvár egyik emeleti saroktermében elhelyezett, valamint nagy számban a látogatók feje fölé függesztett lopótökök mindenekelőtt a példányok hihetetlen méret- és alakbeli különbségeit szemléltetik, amelyek a sokirányú felhasználás elengedhetetlen előfeltételének bizonyulnak. A (nekünk) klasszikusnak számító lopó-, más szóval hébéralakzatnál is alapvetőbb a két egymásra helyezett gömbnek tűnő hóemberforma, amely boros-, vizes-, tejes- stb. edénynek, kisebb változatban butykosnak, kulacsnak tette alkalmassá a kiszárított termést, amint ezt az immár aligha használatos zarándokpalack elnevezés, számos Szent Jakab-ábrázolás, sőt a Sixtus-kápolna freskójának egy Jónás prófétát ábrázoló részlete is alátámasztja. Régebbi időkben, az úszóhólyag (a disznó felfújt húgyhólyagja) használatával párhuzamosan ez a típus felső karra vagy hátra erősítve az úszni tanulók biztonságát is szolgálta.
Elterjedt továbbá egy olyan változat, amelynek a kiöblösödő alsó rész felé vezető hosszúkás "nyele" meghajlik, ilyenformán kínálva magát fülként, amikor számos afrikai nép a kerekded fejet kivágva ivóedényt készít belőle a banánból és más elérhető gyümölcsökből erjesztett vagy főzött alkoholos italok fogyasztása céljából, amely foglalatosságban a folyamatosan futó filmösszeállítás tanúsága szerint a közösségek éppen csak járni tudó, serdületlen tagjai is részt vesznek. Latin-Amerikában viszont a mate-teát isszák lopótök bögrékből.
Vannak aztán hatalmas, gömbölyű lopótökök is - ezeket Nyugat-Afrikában termesztik, és tárolóedényeken kívül különféle hangszereket - korát, balafont - készítenek belőlük. (Ezenkívül vízre teszik, ráhasalnak, és kézi halfogás céljából óvatosan tempóznak - mindez teljesen érthetetlen módon állítólag eredményre is vezet.) Hangkeltésre persze a többi lopótöktípus is alkalmas, amint ezt elsősorban latin-amerikai zenekarok gazdag ritmushangszerkészletét szemlélve tapasztalhatjuk, amelyek belsejébe vagy külsejére zörgetésre alkalmas tárgyakat szerelnek. Ilyen például a mindenféle csörgő, rumbatök, esőbot, a pálcával kapargatott, érdesített felületű güiro, vagy a remek hangzású, zizegő hálóval bevont tök, a sekere.
Természetes törekvése bármilyen szokás, tárgy vagy - esetünkben - növény propagátorának, hogy kedvencének élő jelenlétére is rámutasson. A sok festett, cifrára karcolt vagy égetett mintával ellátott darab kétségkívül a népművészeti vásárok lehetséges szereplőjévé avatja a lopótököt - tollakkal megtűzdelve madárijesztőnek is ajánlott -; mi azonban a művészi megmunkálás lehetőségei felől inkább a hétköznapi használat irányába hátrálunk ismét, szórakoztató sétánk lezárásaként egy tablón a zsenge lopótök, illetve az érett termés lehámozott héja mint zöldség fogyasztásának különleges módozatait tanulmányozva. Végezetül pedig a képernyőn megcsodálunk egy katonasapkás idős honfiakból álló szerb zenekart: a zord férfiak vad társas sípolással bizonyítják a lopótökhangzás buzdító erejét.
Magyar Mezőgazdasági Múzeum, március 15-ig
