Levante

„Annyi mint Kelet.” Az 1914-es Révai Lexikon indítja így levantei szócikkét, gyorsan hozzátéve, hogy „tágabb értelemben mindama tartományok, melyek a Földközi-tengertől az Eufrátes és Nílus folyókig, Olaszországtól keletre esnek. (…) Szűkebb értelemben Kis-Ázsia, Szíria és Egyiptom partvidékét, s az itteni forgalmat is L.-i kereskedelemnek hívják. Az itt letelepedett európaiak leszármazottait pedig levanteleknek hívják. Ravasz kereskedők.”

A Wesselényi utca elején, a zsinagógával szemközti házban tavaly nyílt, járdai teraszos étterem neve így inkább patinásnak, mint gyanúsnak mondható. Természetesen a Levante is közel-keleti, görög és zsidó konyhát ígér – ez alatt általában pita-falafel-humusz-saksuka kínálatot szokás érteni.

Így tehát van itt is – ráadásul különös műgonddal elkészített – humusz és padlizsánkrém (mindkettő 1500 Ft), de nem a főételek között. A sült karfiol kelvirág-variációkkal (2200 Ft) mindent felsorakoztat, ami e zöldséggel kapcsolatos lehet: a sült és a céklás, marinált változat fergeteges, de a szezámos rántott kelvirág is felülírja mindazt, ami eddig a „rántott” szóról az eszünkbe jutott. A borjúpaprikás (2900 Ft) vélhetően a külföldi vendégekre tekintettel került az étlapra. Pont olyan, amilyennek lennie kell: tisztességesen elkészített, kellemes egytálétel, és talán jobb is, hogy meg sem próbálták görög vagy közel-keleti ízekkel megbolondítani. Ellenben a képünkön látható bárányfartőhöz (3900 Ft) egészen különleges köretet és ízesítést kapunk: csicsókapürét, mustármagot, olívamorzsát. Látványra tökéletes, de nélkülük is elégedettek lehetnénk. Közben az is eszünkbe jut, hogy mivel pár hete a gödöllői Smarniban ugyancsak a bárányfartőt dicsértük, illő lenne összehasonlítani őket. De semmi értelme: ugyanaz a magas színvonal, csak éppen teljesen más mellékszereplőkkel. Legfeljebb az „újdonság varázsa” dönthetne a Levante javára. Vagy a „hagyomány tisztelete” a Smarniéra.