Az Al Matarelben megállt az idő. A Milánó egyik felkapott üzleti negyedének mellékutcájában található vendéglőt – trattoriát – 1962-ben alapította Marco és Elide Moretti. A belakott tér, a falon lógó, családi fotók (ma már az unokák kerültek a legfeltűnőbb helyekre), a patinás tárgyak, a szervizben tevékenykedő, rutinos, elsőre morgónak tűnő, de a törzsvendégekkel szemmel láthatóan bensőséges viszonyt ápoló főpincér és szigorú utasításait megadóan tűrő fiatal beosztottja otthonosságot sugároznak. Sok mindent láthattak ezek a falak, és mennyi nagy pillanatnak lehettek tanúi az elmúlt évtizedekben.
Az étlap állandó, még szezononként sem cserélik, néhány étel, például a vitello tonnato nevű előétel (majonézes tonhalszósszal nyakon öntött, vékonyra szeletelt, rózsaszínű borjúsült) csak nyáron készül, ezt egyértelmű, apróbetűs kiegészítéssel jelzik, ha pedig a műveletlen turista véletlenül rákérdez, jól leszidják, hiszen el lehet olvasni, hogy a téli hónapokban nem rendelhető. A vendéglő szíve és lelke, egyik fő attrakciója signora Elide, az alapító felesége, aki közel a kilencvenhez, és már férje nélkül, a mai napig az étteremben tartózkodik az esti órákban, és figyelmesen felügyeli a konyhai munkát, a kiérkező ételeket és a vendégekről való gondoskodást.
A gyönyörű, élénk tekintetű apró hölgy néha körbejárja a vendégeket, elbüszkélkedik vele, hogy a házi tortellinit (a legfinomabb, legvékonyabb tésztájú tortellini!) saját kézzel töltötte, a törzsvendégekkel (és azok gyerekeivel, unokáival) kedvesen elbeszélget, majd csendesen visszatér a konyhába, amelynek sarkában berendezett ülőhelyéről ellenőrzi az eseményeket és a két szakács tevékenységét.
Számos régi, milánói klasszikus étel is található az étlapon, a vendégek túlnyomó többsége azonban két ikonikus ételért érkezik: a hatalmas, tányérról lelógó rántott borjúért (cotoletta alla milanese) vagy a tekinteteket vonzó ossobucóért, amelyet hagyományosan, sáfrányos rizottóval tálalnak. Az ossobuco (lassan párolt, vastag, csontos borjúszelet) közepében kb. tíz centi magas, impozáns velős csont tornyosul, a hús pedig leomlik róla. A rizottó terül, ahogy terülnie kell, és pont annyira al dente, amennyire annak, azaz fogkeménynek lennie kell. Az alább ajánlott rizottó is éppen ilyen.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
