Gasztro

Ha megkérdezünk külföldieket, hogy számukra melyek a magyar konyha legfurcsább fogásai, többnyire két étel végez a dobogó első két helyén: az édes - diós, mákos stb. - tészták és a gyümölcslevesek.

A fogyasztók naiv pékszakmai álmodozásaiban a pékség és a péküzlet egy és ugyanazon létesítmény, ahol maga a pék szolgálja fel az épp akkor a kemencéből kivett kenyeret, modern, rohanó világunkban azonban a helyzet jellemzően nem ilyen idilli. Két olyan üzletben is jártam, ahol saját bolttal nem rendelkező, nagyon eltérő profilú pékségek, a Délifrance és a Marmorstein termékeit árulják. És még egy kiváló sör is bejött a képbe.

A 19. században még az Alföld volt a csárda intézményének legfőbb helyszíne, a 20. század közepére-végére már a Balaton környéke volt hangos a muzsikaszótól. Persze a két a dolog csak a nevében egyezett, míg a régi csárda maga volt a megtestesült funkcionalitás, néhány kivételt leszámítva az új vendéglátás legsötétebb bugyra lett, elsősorban a külföldi vendég megkopasztásának emblematikus helyszíne.

Hát Csabát a Lehelen ismerik-e? Nála bukkannak fel nyaranta azok a pazar paradicsomok, a szivárvány minden színében. A portékájáról rögtön könnyen felismerhető, mert minden zöldség más, mint a többieknél. Akad nála sárga, hosszúkás paradicsom, kis lila és fekete koktél, piros-zöld cirmos, aztán tűzpiros ökörszív, nem is beszélve az olaszok nagy kedvencéről, a hosszúkás, édes, lédús San Marzano fajtáról.

Az amerikaiak misztikus kedvence, a mogyoróvaj kétségtelenül nem tartozik a világ legkifinomultabb alapanyagai közé. Főleg nem a leggyakrabban fogyasztott változatában: kenyérre kenve, lekvárral.

Brazília hatalmas ország, gasztronómiája ennek megfelelően régiónként eltérő. Mást főznek a tengerparton, és mást például a délkeleti részen fekvő Minas Gerais tartományban, ahonnan Flora, a Budapesten élő szakácsnő is származik.

Budapesten egyre több sütibolt, cukrászat és pékség próbál amerikai élményt nyújtani. Most bemutatunk egyet, amelyik több, és még egyet, amelyik kevesebb sikerrel teszi ezt.

Amikor az egykori nagykávéház, későbbi Eötvös klub, végül játékterem helyén visszatértek a startkockára, annyira ragaszkodtak a hagyományhoz, hogy még a kulcsot is bedobták a Dunába.

Magyarországon napjainkban pékségforradalom (is) zajlik. Két olyan kézműves pékséget biztosan tudunk Budapesten, ahová érdemes vissza-visszatérni. Pékségkritika, első rész!

Mondjanak bármit, a Rózsadombnak is vannak olyan részei, ahová csak akkor megyünk, ha muszáj. A Pusztaszeri, a Felső és Alsó Zöldmáli utak a maguk két-két sávjával, buszforgalmával, panelgyanús társasházaival inkább egy Brezsnyev korabeli szovjet luxuslakótelepre emlékeztetnek, mint Budapest felkapott negyedére, meg is állapítjuk halkan, hogy aki itt vásárol ingatlant súlyos tízmilliókért, annak biztosan nem volt gyerekszobája.

Csuda tudja, mi az igazi sztorija ennek a mókás nevű, zseniális, argentin származású fokhagymás-petrezselymes, a pesztónál valamivel hígabb állagú mártásnak, amit a pompás argentin marhahúsok mellé adnak. Hiába a számos forrás, ahányféle, annyi történet.

Marhahús és meggyszósz - de mennyire másképp, mint a mi napközis fogásunknál! Ez az étel az elmúlt év egyik nagy felfedezésének bizonyult számomra; egy New York-i szír étteremben volt szerencsém kóstolni - remélem, egyszer majd eredeti származási helyén, a nagy múltú közel-keleti városban, Aleppóban is megtehetem (amely manapság sajnos nem éppen kitűnő gasztronómiájától hangos).