Amikor Sztupa és Troché felvirágoztatták az újítómozgalmat, két csapáson haladtak. Egy titkoson és egy nyilvánoson. A nyilvános csapás irányát a kor – minden kor – ordas ronda közhelye jelölte ki: felszámolni, kikerülni, meghaladni a bürokráciát, az előző, a kizsákmányoló világ e folyondárként megtapadt örökségét. Az úgymond előző világ körüli homály – tudniillik melyik is volt az az előző világ, tényleg a kizsákmányoló vagy inkább ennek a mainak a közvetlen előzménye, ami már majdnem ilyen volt, mint ez, csak még kicsit bumfordibban vezették elő – a titkos csapás irányát is belőtte. Ezt pedig az egyik ifjúmunkás, Ötlet Pál, az újítómozgalom sokat fotózott üdvöskéje fogalmazta a legpontosabban – Trochénak; két barack közt a gyárkapuhoz legközelebb eső talponállóban. „Az az én nagy szerencsém, hogy akkor születtem, amikor, mert ha csak öt évvel korábban születek, akkor nem újítónak, hanem sztahanovistának kellett volna lennem, ami azért, lássuk be, sokkal nagyobb szoppancs. Mert azok gályáztak, mint az igásló, ide meg gógyi kell ám!” Mert akkoriban így beszéltek, szoppancs meg igásló meg gógyi. Trochénak különösen a gógyi tetszett, olyan volt, mint a gagyi. Mindeközben Sztupa felvette a csak az ilyen alkalmakra tartogatott műszőrme galléros télikabátját, a fejébe nyomta a színben pontosan egyező barna svájcisapkáját kicsit srégen, s fogta a százforintosokkal telerakott aktatáskáját, majd szinte fütyörészve elindult az egyes kapu felé. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy milyen vagány lenne csak úgy, vidáman odabiccenteni a Lenin-szobornak, de maga is megrettent a gondolattól; mi van, ha figyelnek? Lenin helyett a portásnak biccentett, s bent pedig a csőgyár felé vette az irányt: örülnek majd ott az újítók nagyon!
Pénteken (27-én) éjjel 1-kor a Duna Steven Spielberg korai remekét, a Sugarlandi hajtóvadászatot adja, ami igazán klassz mulatság. Mert ugyan a road movie-t nem a maestro találta ki, 1974-ben Dunát lehetett rekeszteni az ilyesmikkel, még Magyarországon is túl voltunk a Száguldás a semmibe vagy épp a Szelíd motorosok okozta elvágyódási lázon, de ez mégis bírt hatni 1979-ben, amikor végre elkeveredett a kiskörúti Filmmúzeumba. Pedig semmi olyan nincsen benne, amit ne láttunk volna már addig is, csak a zseni lehelete. Bár elég sokat adják a tévében, de mégis érdemes érte fennmaradni. Mondanám én, hogy nézzék addig a ViaSat3-on a Palmettót, hisz azt is zseni, Volker Schlöndorff csinálta, csak hát ez egy szomorú kudarc. A nagy európai rendező végre eljut Hollywoodba, s megmutatja, hogy ő is tud fülledt, pálmafás, hawaii-inges hollywoodi filmet csinálni, közben meg nem tud. Igazság szerint az ilyesmi csak nagyon keveseknek sikerült, még az életvitelszerűen ebben utazó Formannek sem minden alkalommal, Wendersnek, aki ugyancsak erőltette ezt a dolgot, nos, neki is csak egyszer.
Szombaton délután pedig következik a magyar nemzetkarakterológia heidelbergi kiskátéja, hol máshol, a Dunán: a Dollárpapa! Éjfélkor ugyanitt: Játszd újra, Sam! Játssza, akinek nyolc anyja van! Önök se nagyon tévézzenek!
