Rádió

Bemázolt arcok

Bach Szilvia a Kabaréban

Interaktív

Szánt szándékkal soha nem hallgattuk, mégsem először írunk a rádiókabaréról.

Mégpedig azért, mert akaratlanul is belefutunk, hiszen szombat délelőtt kilenctől van Kabaré matiné (fél óra), majd délután egytől egy teljes óra Kabaré, és ha valaki lemaradt volna (vagy ha nem, akkor is), ugyanez még egyszer éjjel tizenegytől, aztán vasárnap szintén kilenctől még egy Kabaré matiné. Velük ébredünk és velük fekszünk. Vajon tényleg ennyire szeretnek a magyarok nevetni? Vagy ilyen hatékony a kabarélobbi, esetleg a rádió külön becsben tartja a maga klasszikus műfajait? Nehéz eldönteni, úgyhogy maradjunk a tényeknél: a hétvégi műsorkínálatban semmi, sem a politika, sem a kultúra, sem a környezetvédelem, sem a tudomány, de még a sport sem kap annyi műsoridőt, mint a kabaré.

Lehet, hogy nem vagyunk az önfeledt tréfálkozás legnagyobb apologétái, de az is biztos, hogy senkitől nem sajnáljuk a nevetést, már csak egészségügyi okokból sem, mint ahogy az is meggyőződésünk, hogy az egész országnak jót tenne, ha tudna néha egy jót röhögni – elsősorban önmagán. A szombati rádiókabaré ugyanakkor mindannak, amit remélünk a vidám műsoroktól, a legsötétebb ellentétét prezentálta. És nemcsak azt mutatta meg, hogy mit ért félre a rádió, amikor humorról gondolkodik, de azt is, hogy a kabaré mára mindannak a gyűjtőfogalmává vált, ami a magyar humorérzékben áporodottan avítt, ötlettelen, gondolattalan, viszont bántó.

A szombati egyórás adásban (az esti ismétléssel együtt ez ugye minimum duplán, de inkább a négyzeten számít) volt sok minden, általában középosztálybeli, középkorú városi férfiak igyekeztek eltorzított hangon utánozni alsóbb néprétegekből kikerülő, alacsonyan iskolázott vidéki embereket. Férfiakat és nőket egyaránt, a nőket kicsit vékonyabb hangon, és még butábbnak beállítva. Volt Fábrynak is egy húszperces menete, mondhatni a szokásos csapongó sztorizás, semmi különös. Aztán jött a műsorzáró magánszám Bach Szilviától.

Rá fiatalkorunk homályba vesző éveiből úgy emlékezünk, hogy a hangjával csinált valamit. Talán híres énekeseket utánozott, és ezzel elég sikeres volt abban az évszázadban, amikor még a Szeszélyes évszakok határozta meg a kánont. A hang kreatív használata a mostani produkciójának is fontos eszköze volt, Jolika és a számítógép című monológját ugyanis végig úgy mondta el, mintha cigány lenne. Pontosabban úgy, ahogyan a cigányok beszédének parodisztikus változatát hazai humoristák generációi igyekeztek egymásra tromfolva a nézőkre-hallgatókra ömleszteni Sas Józseftől Bajor Imrén vagy Markos Györgyön keresztül tényleg majdnem bárkiig. Egyébként Bach humorszámának fókuszában a számítástechnika és a cigány asszony találkozása állt. Aki persze tudatlan, mindent félreért, lényegében a tizenkilencedik században él, azaz élt addig, amíg Dzsenifer nevű lánya meg nem mutatta neki az internetet. Bárcsak tudnánk, hogy amit hallunk, gépi nevetés-e vagy valóban emberekből vált ki ilyen hatást mondjuk az a mondat a számítógép merevlemezéről, hogy „hocci idefele kislányom, bevarrom a’ apád jégeralsójába”. Vagy az, hogy Jolika Facebook-jelszónak (ezt Bach-Jolika „faszbúknak” vagy „faszabúknak” hívja) a következőt választja: „csumidázom az orrsövényed”. És akár valódi embe­rek nevetnek egy valódi felvételen, akár valaki kezeli a géphangot, ugyanannyira kínos, hogy a legnagyobb hahota azt követte, amikor Jolika az amerikai elnökről kijelentette: „hamvasbarack Obamánál kidumálnám magam, mert tesó”.

Csak képzeljük el egy pillanatra, hogy egy amerikai vagy angol komikus úgy akarna viccet csinálni a fekete közösség mélyszegénységben élő tagjaiból, hogy előtte bemázolja az arcát sötétre, és aztán fullba’ nyomja a kretént. Az, ahogyan a magyar humoristák, s közülük legutóbb Bach Szilvia „eljátsszák” a cigány beszédet, éppen ilyen vállalhatatlan, és minden elemében elkeserítő. És ez lemegy egy nap alatt kétszer is a Kossuthon. Mi meg röhögünk. A slusszpoén az, hogy az egész jelenet alatt nem hangzik el egyszer sem az a szó, hogy cigány. Hiszen úgyis mindenki rájön magától, nem igaz?

 

Kabaré, Kossuth rádió, december 3.

Neked ajánljuk