Amikor Sztupa és Troché elkezdték a macskadobálást, az még nem volt tömegsport. Nem volt minden utcában három macskadobáló csarnok, épp csak alakult pár klub, a versenyszabályok sem voltak lefektetve, s ha valaki nem otthon, a szobában vagy a kertben akart macskát dobálni, hanem közösségben, néha órákat is kellett a fővárosi csúcsforgalomban utaznia, több átszállással, hogy találjon egy rendesebb csarnokot, ahol a pályadíj is még épp megfizethető volt. Most szólunk, már az elején, hogy bele se tessék fogni az állatkínzózásba, mert a macskadobálást macskák találták ki, s az ember, aki később csöppent csak az egészbe, pontosan az újonnan érkezők túlbuzgalmával látott a dobáláshoz, ezért például számos macskavédelmi újítás bevezetését kezdeményezte. Ezek többségére persze a macskák erősen fintorogtak, amolyan puhapöcsű dolognak tartván őket, de volt pár, amibe mégis belementek. Az egyik ilyen szabálymódosítást éppen Troché javasolta, az volt a lényege, hogy a jövőben ne kézzel kapják el a macskákat, hanem egy speciálisan kialakított, a sztenderd daraboknál jóval selymesebb tapintású lepkehálóval, mert így sokkal finomabb a landolás. Az ötlet bevált, a macskák is bírták, az első modellek sorozatgyártását hamarosan megkezdte a Speedo. S hogy mindez mennyire a macskák biznisze volt, azt a napnál is világosabban bizonyította Sztupa és Troché két macskája, Dobóistván és Alberto. (A Dobóistván felvett név volt, természetesen a dobálás miatt, a vörhenyes bundájú háztartási macskát eredetileg Bornemisszagergelynek hívták.) Na most, ez két macska annyira röhögött dobálás közben, hogy majd’ kiestek a szájukon – tényleg, mint akiket csiklandoznak. Sztupa felkapta Dobóistvánt, és elhajította, Troché utána a lepkehálóval, és zsupsz, bezsákolta! Ha nem sikerült a gyakorlat, a macskakacaj akkor sem maradt el, nevezettek ugyanis, mint azt tudjuk, mindig talpra esnek.
Pénteken (23-án) éjjel háromnegyed háromig kell várnia annak, aki nem éri be Sweeney Todd 23.05-kor a Filmboxon bemutatott félcsöves gyakorlatával, mert akkor kezd csak a Szelíd motorosok a Film Cafén. Furcsa dolog a filmek romlékonysága: erről speciel már a nyolcvanas évek második felében is okkal gondolta az ember, hogy kész, vége van, innen passzé, de aztán valahogy visszajött, s most úgy néz ki, hogy marad még egy jó darabig.
Szombaton az HBO3 este kilenckor hozzálát a Fehér hó mind a tíz részéhez, s lenyomja az egészet, egy levegővel. Na, vajon miről is szólhat valami, aminek ilyen címe van? S ha még hozzácsapjuk, hogy John Singleton az egyik főmacher, már azt is tudjuk, hol járunk. L. A., South Central, ahol a fiúk kapucni mögé rejtik csillogó tekintetüket legalább a Boyz n the Hood óta, és olyan hülyén fogják a pisztolyt, hogy azzal csak tökön bírhatják lőni magukat, de ez legyen a legnagyobb bajuk, s ne a nehéz gyerekkor. Azt még nem tudjuk, hogy innen bújnak-e elő majd az új Cuba Gooding Jr.-ok, Ice Cubok vagy Larry Fishburne-ök, de egy szétcsapott éjszakát látatlanban is megérni látszik a muri.
Vasárnap este kilenckor a Film Mánián keressük a Herr Fabert: Tű a szénakazalban. Az 1978-as regény 1981-es megfilmesítésében Donald Sutherland nyiszálja a jók torkát. Amúgy csak semmi tévé!
